Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hat márka 30-30 termékének címkéjét néztük meg, majd levontuk a tanulságokat.
Bár nemsokára három éve, hogy megtörtént az 1100 halálos áldozattal járó bangladesi tragédia, úgy tűnik, a többek között a GAP-et és a H&M-et ruhákkal ellátó ország exportja nemhogy nem csökkent, de még nőtt is. Ez adta az ötletet, hogy elmenjünk néhány fast fashion üzletbe és megnézzük a címkéken, hogy vajon melyik országból érkeztek a termékek. Gyanúnk beigazolódott: európai országot alig találtunk a ruhákba varrva, ázsiait viszont annál többet.
A FashionLaw szerint október és január között a kiviteli érték 9,3 milliárd dollár, azaz 2500 milliárd forint volt (ez Magyarország éves költségvetésének ötöde), ami 14 százalékkal nagyobb, mint az előző évi adat. A bangladesi gyártatást egyébként az ár teszi vonzóvá: Mianmar és Srí Lanka mellett itt a legolcsóbb a munkaerő: az egyhavi bér 68 dollár, azaz 18 ezer forint körül alakul – Kínában négyszer ennyit kapnak a dolgozók. Ennek tudatában mentünk el hat üzletbe (H&M, Pull&Bear, C&A, Reserved, Mango és Springfield), hogy mindenhol 30-30, véletlenszerűen leemelt termék címkéjén megkeressük a helyet, ahol összevarrták.
Bár az esetek nagy részében csak ázsiai országra bukkantunk, azért akkor sincs nagy ok az örömre, ha éppen a táskánkba Made in Italy (azaz Olaszországban készült) címke díszeleg, ugyanis ezzel sokszor csak trükköznek a kereskedők. (Ha érdekli, hogyan, itt elolvashatja.) A termékek kiválasztásánál egy dologra ügyeltünk: hogy ne egy felsőből vagy nadrágból nézzünk több színt, hanem lehetőleg minél változatosabban állítsuk össze a rögtönzött listánkat.
Először a svéd H&M-be mentünk, ahol az általunk véletlenszerűen kiválasztott ruhák és kiegészítők negyede Bangladesben készült. Minden másodikban Kínát jelölték meg mint anyaország, de akadt török és pakisztáni címke is.
Az Inditex üzletei közül a Pull&Bearbe mentünk be, ahol eléggé vegyes kép fogadott: kínai csak a cuccok negyede volt, a többin pedig főleg Pakisztán és Portugália, illetve Banglades, Vietnam, India és Kambodzsa osztozott.
Ezután a szomszédos C&A-ba tértünk be, ahol nagy meglepetésünkre nem találtunk a címkén arra utaló feliratot, hogy hol készült volna a termék. Megkérdeztem az egyik eladót is, aki azt felelte, „úgy néz ki, nem kötik az orrunkra, hogy honnan származnak". Mivel ezt furcsálltuk, ezért megkerestük a Nemzeti Fogyasztóvédelmi Hatóságot is, hogy segítsenek nekünk tisztázni, melyek azok az adatok, amelyeket mindenképpen fel kell tüntetni a terméken. A gyors válaszból megtudtuk, hogy bár az azonosítót és a gyártót (harmadik országból származó áru esetén az importálót is) fel kell tüntetni az üzletnek, a származási helyet nem. Viszont ha úgy dönt a márka, hogy beleírja a címkébe ezt az információt, akkor annak valósnak kell lennie.
A sort a lengyel Reserveddel folytattuk, ahol a H&M-hez hasonlóan Kína és Banglades dominált, viszont minden tizedik ruhadarabot Indiában készítettek el.
A nagyon fontos kérdést feltevő, egyébként spanyol Mangónak nem kell sokat szállítani a ruháit gyártás után, ugyanis tízből négy a szomszédos Marokkóban készül. A fennmaradó hatvan százalék nagyjából egyenletesen oszlik meg Kína, Törökország és Vietnam között.
Utolsónak a szintén spanyol Springfieldbe mentünk el, ahol a termékek szinte pontosan kétharmada származott Bangladesből, de elég sokszor futottunk bele pakisztáni, illetve mianmari címkébe is. Tanulságot nagyon nehéz levonni úgy, hogy nincsen rálátásunk a teljes folyamatra, gondolatébresztőnek viszont lehet, hogy megteszi.
