Antony Hegarty fél lábbal már egy másik világban van. És úgy öltözködik, hogy ez látsszon is rajta.
A transzszexualitás egy olyan téma, ami a hétköznapok során nem sokunkat érint. Érdekességképpen, a borzongás kedvéért az ember esetleg néha elolvas egy-egy cikket, ami érinti a témát, de nekem például évekig eszem ágában sem volt egy teljes nagylemezt végighallgatni, ami megzenésítve dolgozza fel a témát. Még akkor sem, ha az adott album (az I Am a Bird Now az Antony and the Johnsonstól) rengeteg díjat besöpört és olyan vendégközreműködők vannak rajta, mint Lou Reed vagy Boy George.
Ráadásul az együttes frontemberének, ennek a bizonyos Antony Hegartynak olyan egyedi hangja van - se nem női, se nem férfi - amit jó eséllyel az első tizenöt alkalommal ön is irritálónak fog találni. Kivéve, ha a Björkkel közös számok vagy a Blind című diszkóhimnusz segítségével hozzászoktatja magát Antonyhoz, és az irritáció átmenet nélkül egyszer csak függőséggé változik.
Ebben a státuszban az ember már szinte kénytelen közelebbről is megismerkedni ezzel a furcsa külsejű lénnyel. Antony Hegarty egy csúnya kisfiú volt, aki egész gyerekkorában arról álmodott, hogy egyszer majd egy gyönyörű nő válik belőle. És most felnőttként minderről úgy tud énekelni, hogy az ember azonnal érti, hogy itt nem csak a transzszexualitásról van szó. A kisfiú a gyengeség és csúnyaság szimbólumává válik, a szeme előtt lebegő madárszerű női alak pedig nem más, mint a tisztaság, szabadság és teljesség iránti vágy képe, ami mindannyiunkban benne van.
Antony Hegarty egy másik világba vágyik, csakúgy, mint ön. Az ő személye, megjelenése és teljes munkássága is erről az átmenetről szól. Az átlépésről egy másik világba, ahol bűn helyett megbocsátás van, szorongás helyett szárnyalás, sötétség helyett fény és persze csúnya kisfiúk helyett gyönyörű nők. Szinte kézenfekvő, hogy ezt az átmenetet az Antony and the Johnsons legutóbbi nagylemezén (The Crying Light) a transzszexualitás helyett már inkább a halálhoz kezdi hasonlítani, de ez mit sem változtat a lényegen.
Minden ilyen nagy horderejű változás első ránézésre riasztó. Mi tagadás, maga Antony Hegarty is az. Mégis azért ő most nálunk a hét elképesztően öltözködő celebje, mert ha értjük, pontosan honnan indult és hova is vágyik ő, rögtön minden értelmet nyer. Hogy miért nem szorítkozik csak a férfi- vagy csak a női ruházatra. Hogy miért nem tartja fontosnak, hogy szép legyen, vagy legalább elfogadható kinézetű. Hogy miért nem hajlandó eggyé válni a jelennel, azonosulni annak normáival vagy trendjeivel.
Van, aki ezt az egészet talán csak feltűnési viszketegségből csinálja. Antony Hegartynál jelent is valamit. Még akkor is, ha nem egyszerű megfejteni, hogy mit.
