Új minisorozatunkban a mexikói étel- és italfogyasztásról számol be helyszíni tudósítónk.
Új minisorozatunkban a mexikói étel- és italfogyasztásról számol be helyszíni tudósítónk.
A sót a kecske nyalja Mexikóban, nem a tequilázók. Itt mindenkit könyvekkel a hóna alatt tanítanak késsel-villával enni, nincs asztal felett átnyúlkálás, villával mutogatás. Elképzelhetetlen lenne, hogy valaki sót nyalogat a kezéről, egyre letol egy felest, majd szétfröccsenő citromba harap egy étteremben, vagy akár kocsmában. Ezt felejtsük el. Ahogy a fahéj-narancs páros azonos módon történő hasznosítását is. Azt se Mexikóban találták ki. A mexikóiak nagyon jól nevelt és udvarias emberek, étkezési szokásaik is ehhez igazodnak. Elmondjuk, hogy isszák ők a tequilát.
A só és a lime rendben vannak, de a harmadik fontos hozzávaló, a sangrita, Mexikón kívül rendszerint elmarad. Tálalásban nem tesznek külöbséget a Blanco (Silver) és a Reposado (Gold) tequilák között, az öt évnél idősebb Reserva-kat szokták tisztán is inni. De a fiatalabbakat is. A sangrita erősen fűszeres ( különböző paprikákkal, borssal ízesített), néha csípős, sűrű paradicsomlé, sóval díszített kis felespohárban tálalják. Nem citromot, lime-ot adnak mellé, ami sokkal illatosabb a citromnál, de kevésbé savanyú, nem mászik rá a tequila finom ízeire.
A citromból lehet finoman facsarni a tequilába és a sangritába is, nem szokás beleharapni, ahogy egyben betolni az egész italt sem. A tequilát komótosan ízlelgetik, a mellékortyolt Sangritával együtt.
A fahéj és a narancs kombináció itt, tequilához, semmilyen formában nem ismert, ez nem jelenti azt, hogy rossz lenne, - pedig rossz az, broáf - de említésére elborul a helyi erők tekintete.
