Az, hogy Amerikában szinte mindenki túlsúlyos, akkor válik érthetővé, amikor ideutazunk és a világon mindenhol egyforma, és éppen ezért kiszámítható Subway szendvicsen túl akarjuk megoldani az étkezést.
Az, hogy Amerikában szinte mindenki túlsúlyos, akkor válik érthetővé, amikor ideutazunk és a világon mindenhol egyforma, és éppen ezért kiszámítható Subway szendvicsen túl akarjuk megoldani az étkezést. Igy jártunk mi is a minap, amikor a 6th Avenue-n (is) található Chipotle mexikói étterembe tévedtünk be, hogy burritót együnk. Így visszamenőleg már akkor gyanút foghattunk volna, amikor sorban állás közben észrevettük, hogy az előttünk állónak a tortilla tekercsébe negyven deka sült csirke került, mellé pedig húsz deka feketebab. Ettől még nem riadtunk vissza, mi is lelkesen kértünk egy malachúsosat - egyszer élünk jeligére - csak mert olyan helyesen kiírták mellé, hogy boldog halált halt, és valójában örül annak, hogy megesszük. A burrito készítésének második fázisában azonban az eddig hatvan deka belevaló mellé a tekercsünkbe került még harminc deka rizs, paradicsom, hat kanál guacomole és salsa, amitől a burrito olyan vaskos lett, hogy még a gyakorlott eladó is alig tudta összetekerni.
Helyet foglalva ért bennünket azonban az igazi meglepetés, egy kézben ugyanis alig tudtuk megtartani az ebédünket. Egyrészt ötven centis volt, másrészt körülbelül olyan nehéz, mint egy kéthónapos basett kiskutya. Hiába volt az egyik legjobb burrito, amit valaha ettünk - külön kiemelnénk a korianderes rizst - megenni persze nem tudtuk, pedig becsületünkre legyen mondva, tényleg akartuk. Kifelé menet kicsit irigykedve néztük a törzsközönséget, hogy emellé meg beléjük fér fél liter kóla es egy kis tortilla chips is, és csak távozás után villant belénk, hogy valójában milyen rossz lehet amerikainak lenni. Az egész világ azon röhög, hogy milyen kövér vagy, közben pedig olyan közegben élsz, ahol minden sarkon van tíz jó étterem és nem csoda, hogy elcsábulsz.
Helyet foglalva ért bennünket azonban az igazi meglepetés, egy kézben ugyanis alig tudtuk megtartani az ebédünket. Egyrészt ötven centis volt, másrészt körülbelül olyan nehéz, mint egy kéthónapos basett kiskutya. Hiába volt az egyik legjobb burrito, amit valaha ettünk - külön kiemelnénk a korianderes rizst - megenni persze nem tudtuk, pedig becsületünkre legyen mondva, tényleg akartuk. Kifelé menet kicsit irigykedve néztük a törzsközönséget, hogy emellé meg beléjük fér fél liter kóla es egy kis tortilla chips is, és csak távozás után villant belénk, hogy valójában milyen rossz lehet amerikainak lenni. Az egész világ azon röhög, hogy milyen kövér vagy, közben pedig olyan közegben élsz, ahol minden sarkon van tíz jó étterem és nem csoda, hogy elcsábulsz.
