facebook komment

Kezdetben volt az iwiw. 2002-es indulásakor, az internet „hőskorában” óriási dolognak tűnt, hogy egyetlen platformon tarthatjuk a kapcsolatot rég nem látott osztálytársainkkal, ismerőseinkkel, láthatjuk, mikor lépett be utoljára, kik az ismerősei, és kihez milyen „legrövidebb út” vezet. Fórumokat lehetett indítani, ilyen-olyan témákat megvitatni, klubok jöttek létre, apróhirdetést lehetett feladni vagy ismerőseink fényképeit nézegetni, élményeket megosztani… Mindez jó mókának tűnt, egy-egy randevú után elhangzott a „bejelöllek az iwiwen” bejelentés is, mi több, dalszöveg is született róla: „Szia, Vivien! // Láttalak az iwiwen, // Úgy megjelölnélek, úgy megjelölnélek”. Az első közösségi oldalak egyike azonban egy idő után nem tudta a lépést tartani a „nagy testvérrel”, a Facebookkal, így 2014-ben megszűnt.

Külföldi ismerősök és betakarítható paradicsomok: a Facebook kezdetei

A Facebook – amelyet Mark Zuckerberg 2004-ben indított – használatához már nem kellett meghívóra várni, bárki ingyenesen regisztrálhatott. Az eredetileg egyetemisták számára létrehozott, évkönyvszerű alkalmazás néhány év alatt, kis túlzással élve, valóban kitárta előttünk a nagyvilág kapuit: külföldi barátaink tevékenységét is nyomon követhettük, hozzászólhattunk képeikhez, tevékenységükhöz. Kicsit hasonlított talán arra az érzésre, amit gyerekként élhettünk át, ha volt külföldi levelezőpartnerünk. (Nekem három is volt anno, emlékszem, milyen izgalommal vártam, majd bontogattam a levelet: vajon mit üzennek a távoli Spanyolországból, Svájcból vagy éppen Murmanszkból?) A vállalkozás természetesen már ekkor is üzleti alapokon működött, nem emberbaráti szeretetből, mégis: kiváló időtöltés volt ismerőseinkkel együtt részt venni a bugyuta játékokban, például várni a betakarítható paradicsomokra.

Nyilvános magánélet

Aztán elmúlt ez is. Átvette a helyét magánéletünk (egyébként senkire nem tartozó) részleteinek megosztása, valamint a fék nélküli véleménynyilvánítás a kommentszekcióban, amely boldog-boldogtalan előtt lehetővé tette, hogy sokszor senkit nem érdeklő gondolatait a világ elé tárja. Előbbi esetében nemcsak a gyerekeinkről készült fotók vagy magánéletünk eseményeink kiteregetésére gondolok (egyébként is, erre már ott az Insta), hanem például arra, amikor kommentben egy-egy cikk alatt egyesek ész nélkül osztanak meg magukról információkat. Például azt, hogy szőrtelenítik-e magukat intim testtájaikon.

És ott van XY-né Z Ilona, névvel, arccal, és elmondja a nagyvilágnak, hogy ő a brazil gyantát szereti.

Soha nem találkoztunk személyesen, nem is tudok róla semmit, de ezt már igen – az információt, amit egy valós emberi kapcsolatban utoljára kellene a másik elé tárnia.

Trollok, arccal-névvel

A kommentek között bármikor, bármilyen témában akadnak hozzászólók, akik a minimális emberi empátiát sem mutatják. Halálhírek, erőszakos bűncselekmények, háborús események alatt mindig akad legalább egy-két „troll”, aki nevetős fejet tesz, vagy a hozzászólásából kiviláglik: érzelmi intelligenciája olyannyira mélyen van, hogy nem tűnik fel neki, hogy a reakciója emberhez nem méltó. Kortól, nemtől, iskolai végzettségtől független mindez: jóravaló nagymamák verik szavakkal nőtársaikat vagy a fiatalabb korosztályt; tisztes(nek tűnő) családapák vagy nagyapák minősítenek minősíthetetlen hangnemben, sokgyerekes anyukák osztják egymást, fáradságot és időt nem kímélve egy-egy vérre menő kérdésben: például hogy egy ágyban aludjunk-e a gyerekkel, vagy mikor kezdjük a hozzátáplálást. Mindezt sokszor arccal, névvel, esetleg álprofil mögé bújva.

A Facebookon, úgy tűnik, az elmúlt 20 év alatt mindenkinek lett véleménye, annak ellenére, hogy az értő olvasás készsége néha hiányzik, és az adott cikk megnyitásáig olykor el sem jutnak. A vélemény pedig nagyon sokszor az, amit Weöres Sándor a Kisfiúk témáira című versében így fogalmazott meg:

|KARESZ HÜJE|

|GYÖNGYI HÜJE|

csak én vagyok okos

énnekem a segembe is felyem van.

Persze, mint tudjuk, a hír szent, a vélemény szabad. Addig szabad, amíg mások önértékelésébe, önbecsülésébe nem gázolok bele, csak azért, mert úri kedvem úgy tartja, hiszen az én szabadságom addig terjed, amíg másoknak nem ártok vele. És ki tudja, hány ember hány napját tették már tönkre ezek a jóindulatúnak a legkevésbé sem nevezhető megjegyzések, amelyekkel az illető saját frusztrációját, ki nem élhető indulatát ordítja bele a vakvilágba. Neki nem lesz ettől jobb – de legalább a másiknak rosszabb, és az is valami.

Gyermeki indulatok vagy pszichopátia?

Gyermekivé tesz bennünket a közösségi média. A gyerek az, akinek mindent azonnal meg kell kapnia, frusztrációtűrése alacsony, indulatait nem mindig képes kordában tartani, és nem gondol bele abba, hogy szavainak milyen hatása van másokra. Felnőtt ember véleményt akkor mond, ha tud érvelni, ha tiszteletben tartja és elfogadja a mások másságát, más véleményét, és képes arra is, hogy ne hülyézze le embertársait ismeretlenül három mondat után. De fogalmazhatnék sarkosabban is. Neve is van annak, ha éretlen, gyermeki vonások felnőttként is megjelennek valamilyen torz formában, a másik ember iránt minimális empátiát sem mutatva.

Úgy hívják, hogy pszichopátia.

Mégsem gondolom, hogy mindazok, akik átkozódnak, hülyéznek a közösségi médiában, mind pszichopaták lennének. Vajon akkor is megtennék mindezt, ha személyesen kellene véleményt ütköztetniük? Bele tudnák mondani egy bántalmazott nő szemébe például, hogy „te tehetsz róla”? Hogy „minek mentél oda”? Nem valószínű. Sokkal inkább arról lehet szó, hogy nem mernek személyesen ellentmondani, véleményt formálni, nem hallgatja meg őket senki (a szakember drága, „bútoraik árnyak, barátaik nincsenek”), ezért afféle szelepként használják a közösségi médiát, saját elbaltázott életükben nem találván indulataiknak más kiutat.

Mindenki szakértő?

Az elmúlt 20 évben a véleményszabadság nevében a Facebookon szinte mindenki „szakértővé” vált, legyen szó a koronavírusról, az oltásról, az autizmus okairól, a magyar futballról vagy éppen a magashegyi hegymászásról. Vagy arról, hogy a téveszmék (amelyek, ugye, ismét a pszichopátiára jellemzőek) hogyan találnak egyre több követőre, a laposföld-elmélettől kezdve a chemtrailhívőkig. Vagy arról, hogyan vette át ismerőseink bejegyzéseinek helyét a hirdetések tömkelege, az algoritmus által ajánlott újabb és újabb oldalak, amelyeket, ha kedvelünk, ismét újabbak és újabbak bukkannak föl, arra biztatva bennünket, hogy minél több időt töltsünk a virtuális világban, és minél kevesebbet a való életben, valódi kapcsolataink között.

Mindennek egyenes következménye, hogy még inkább elveszítjük az emberi személyes érintkezés általános normáit és az abba vetett hitet, és egyre mélyebben buborékba kerülünk: tiltjuk azokat, akik-amik ellentmondanak nagybetűs Véleményünknek, és ahelyett, hogy felnőtt ember módjára, valódi emberekkel ütköztetve alakítanánk ki azt, csak szajkózzuk a magunk igazát. Pedig előbb-utóbb, ha elveszítjük a valóságos kapcsolatainkat, tényleg csak az marad nekünk.

Ha a közösségi média egyéb torzító hatásairól olvasnál, az alábbi írást ajánljuk: