Emberkísérletbe kezdtem tehát, sőt, családkísérletbe, mert a háztartást nem is igazán tudnám tőlük függetlenül kezelni, másrészt viszont elszigetelten nem is lenne az egésznek értelme. Hiszen lássuk be, bármilyen környezetvédelmi igyekezetnek csak akkor van értelme, ha minél többen csatlakoznak hozzá, amihez kezdetnek pont ideálisak a családtagjaim, másrészt pedig a gyerekek úgyis a példából tanulják az életet, és ez egy jó és hasznos példa lesz, ha sikerül.
Mert hát vannak azért kétségeim. Rövid, tudatos megfigyelést követő helyzetértékelés után magabiztosan ki merem jelenteni, hogy a nejlonzacskó rendkívül praktikus dolog, és nem azért terjedt el ennyire a földön, mert mi emberek direkt gonoszak vagyunk, és azt akarjuk, hogy ártatlan kis delfinborjak akadjanak beléjük, hanem mert egy csomó problémára megoldást jelentenek.
Igaz, más problémát meg éppen a műanyagok generálnak, sőt, lassan nem is problémáról, hanem ökológiai katasztrófáról beszélhetünk, gondoljunk csak a Csendes-Óceánban úszó kontinensnyi szemétszigetre, vagy arra, hogy már a csapból is mikroműanyag folyik.
Elkezdtem tehát tudatosan figyelni, hogy hogyan tudnék megszabadulni a nejlonzacskóktól, és rájöttem, hogy nem lesz könnyű dolgom. Gyakorlatilag olyan automatikusan és természetesen nyúlunk a zacskók után, mint ahogy, mondjuk, cipőt veszünk, mielőtt kilépünk a lakásból, vagy szétnézünk, mielőtt lelépünk az úttestről.
Na de mi a baj egyáltalán a nejlonzacskóval?
Alapvetően az, hogy a természetben 400 év alatt bomlanak le, és közben mérgező anyagok keletkeznek, melyek szennyezik a talajt és a vizeket. Különféle adatok léteznek arra, hogy mennyi nejlonzacskó fogy a világon, maradjunk abban, hogy évente több milliárd, és ezeket többnyire csak egyszer használják, majd további 400 éven át itt vannak körülöttünk, a fákon, a kerítéseken, a bokrok tövében, az állatok szájában és beleiben. Bekerülnek a csatornákba, onnan a természetes vizekbe, és nem fogynak, hanem csak duzzadnak a nejlonzacskó hegyek. És mivel az előállításuk olcsó, a használatuk pedig kényelmes, csak a tudatos életmód segít megálljt parancsolni. Vagy a tiltás és a szankciók, de hát azt azért elég gyerekes megvárni, ahelyett, hogy belátnánk, ez így nem mehet tovább.
Ami megoldahtó
A zöldséges, gyümölcsös
Az, hogy bevásárláskor mindig viszek magammal cekkert vagy gurulós banyatankot, semmit sem jelent. A minap például, mire megtaláltam a bevásárlószatyromat a ridikülömben, a zöldséges már nyújtotta is a bezacskózott szőlőt, és már szórta is egy másikba az almát. Utólag már hiába sikongattam volna, el kellett fogadnom, de most már tudom, hogy ezentúl előre kell szólnom. Berögződéseket kell megtörnöm, igaz, elsősorban a sajátjaimat, de másokéit is, ha tényleg nejlonzacskó nélkül szeretnénk élni.
A technikai megoldás az lesz, hogy van itthon egy csomó vászontáskám, kinevezek egyet gyümölcsösnek, egy másikat zöldségesnek, egy harmadikat pedig földes zöldségesnek (ezek higiéniailag más-más kategóriába tartoznak, a krumplit például elkülönítve érdemes kezelni a káposztától), és ezekbe fogom mindig kérni az árut.
Lehet, hogy eleinte nem leszek a zöldségesnél népszerű a variálásommal, de majd sokat mesélek neki a nejlonzacskóba fulladt delfinborjakról, hátha megesik rajtuk a szíve, és akkor egy idő után hátha ő terjeszti tovább az igét a többi vásárlójának. Végül is a piacon még mindig megkérdezik a nénik, hogy van-e mibe tenni a portékát, és nem is adnak automatikusan zacskót, hanem kosárban mérnek, szóval nem egy lehetetlen küldetés.
A pékség, hentes
Feltételezem, hogy a pékségben is simán meg tudom értetni az eladókkal, hogy nem nejlonzacskóba kérem a kenyeret, hanem itt a saját, külön erre a célra fenntartott, patyolat tiszta vászontáskám, abba tegyék. A péksüteményeket úgyis papírzacskóban adják, ami nagy szerencse ebből a szempontból, mert így nem fog semmit összekenni a kakaós csiga, és még csak külön erőfeszítésembe sem kerül. A henteshez pedig majd műanyag dobozt viszek, abba kérem a húst, majd mosolygok hozzá, vagy valami, és akkor hátha elnézik ott is a hóbortomat. Ironizáltam.
A problémák
A fagyasztó dilemmája
A bevásárlás tehát a kisebb nehézség, ami némi odafigyeléssel megoldható, vannak viszont dolgok a háztartásban, amikkel nem tudom, mit fogok kezdeni. Remélem, hosszú távon sikerül megtalálni a megoldást például arra a kérdésre, hogy miben tegyem a dolgokat a mélyhűtőbe? Itt persze nem készételekre gondolok, hanem mondjuk szoktam eltenni karikára vágott répát és leveszöldséget, meg mindenféle kimaradó alapanyagot, amiből alkalomadtán percek alatt össze lehet dobni egy levest, vagy ilyesmit. A nejlonzacskó erre tökéletes, mert ahogy fogy a tartalma, úgy foglal egyre kisebb helyet a mélyhűtőben, és sajnos a dobozok ezt nem tudják, nekem viszont nincs túl nagy mélyhűtő kapacitásom.
A szemetes
A másik megoldásra váró kérdés a szemetes. Mivel fogom ezentúl kibélelni a szemetest, ha nem kerül haza, és nem is vásárolok nejlonzacskót? A férjem határozottan tiltakozott a jó öreg újságpapírral kibélelős módszer ellen, és felvetette, hogy oké, hogy zacskó nélkül öntöm a kukába a szemetet, de akkor vagy a kukát kell zsákkal bélelni, és akkor mennyivel is vagyunk beljebb, vagy moshatom minden héten a kukát, hogy ne legyen büdös. Biztos, hogy ezt szeretném? Nos, ebben én sem vagyok egészen biztos, majd elmesélem, hogy mire jutottunk.
A rizs és a porcukor
Vannak itt még bizonyos elvi kérdések is, például, hogy ha nem hozhatok haza zacskót, akkor hogyan vásárolok például porcukrot, rizst, és hasonlókat? Ezzel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy amíg nem leszünk hardcore és gyakorlott hulladékmentesen élők, nem foglalkozom vele. Ahol csak lehet, persze igyekszem elkerülni a nejloncsomagolást, és ha lehet, a papírt választom, jelen pillanatban azt hiszem, ennyit tudok tenni az ügy érdekében. Azután meglátjuk, beszámolok majd a tapasztalatokról.
Mi lesz, ha elfogynak az itthon lévő zacskók?
Természetesen, mint minden magyar háztartásban, nálunk is van egy nejlonzacskó tele nejlonzacskókkal. Azt hiszem, hogy környezetvédelmi és praktikus szempontból sem szolgálná senki érdekeit, ha én ezt most egy mozdulattal kivágnám a kukába, hanem szépen, lassan elfogyasztom őket. Az igazi, kemény kísérlet tehát akkor kezdődik majd, amikor teljesen kikoptak a háztartásunkból a nejlonzacskók.
Olyan lesz ez, mint amikor a hajótörött partot fog egy lakatlan szigeten: eleinte semmi baja, mert van víz, hús meg gyümölcs, de szépen lassan kiderül, hogy nincs só a húsra, lefoszlik a lábáról a cipő, megnő a haja, és még a bugyi is leszakad róla. Lehet-e így civilizációkompatibilis úriemberként élni, vagy mindenképp kívülálló csodabogarak leszünk? Meglátjuk, megírom majd.
