A Múzeumok Éjszakájának köszönhetően ott voltunk a Pollack Mihály téri Rádió- és Televízió-történeti Múzeum megnyitóján, ahol az 1900-as évek elejétől kezdve napjainkig követhetjük végig a magyar közszolgálati média fontosabb epizódjait és hazai intézményeinek – az MTI-nek, a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak – a történetét.
Tévémaci és a Delta hangja
Az első dolog, ami a megnyitón szembetűnik, egy túlméretezett tévémaci (a magyar tévés- és reklámkabalák között még mindig nem akadt vetélytársa), aki mindenkit üdvözöl, bár érthető módon leginkább a gyerekek körében arat sikert. Nem irigyeljük a jelmezest, de még mielőtt komolyabban belegondolhatnánk sanyarú sorsába, a megnyitón megjelent rádiós és tévés személyiségek beszédei vonják magukra a figyelmünket. Bőzsöny Ferenc nyugalmazott főbemondó kellemes és jellegzetes orgánumával és a maga 80 évével szinte elénk vetíti a Magyar Rádió elmúlt öt évtizedét (1956 nyarán kezdett a rádiónál), de az sem elhanyagolható szempont, hogy 40 évig ő narrálta a Magyar Televízió emblematikus műsorát, a Deltát.
Élő múzeumi érdekesség
„Nagy kíváncsisággal jöttem ide, mert különleges érzés az, mikor az ember még életben van és múzeumba kerül” - mondta nem kis derültséget okozva a bemondó, aki annak idején személyesen, a helyszínen élte meg a rádió ostromát. Nem érkezett üres kézzel: élete első rádióját, egy 1930-as Standard készüléket adományozott a múzeumnak, amely korábban még a nagymamájáé volt.
Ez a szerkentyű rendkívül praktikus módon szolgálta a családot: „A kisrádióra két hangszóró volt rákötve, az egyik a nagymama konyhájában adta a műsort, a másik pedig apám kocsmájában”. Egyébként ez az ellenállhatatlan nosztalgia lengi körül az egész kiállítóteret: a műsorszolgáltatás és technika történetéről mesélő tárgyi emlékek – például a nagyszüleink által még aktívan használt Sokol rádiók, Orionok – nem csak az eszközök evolúciójáról adnak átfogó képet, hanem arról is, milyen mindennapi környezetben élték elődeink az életüket.
Világvevő rádiók és a musiccenterek elődei
A múzeumban helyet kapott két komplett, a szocalizmus korszakát idéző enteriőr is: a tévé- és rádiókészülékek a gömbölyű állólámpa és a régről ismerős ízléstelen faliszőnyeg társaságában emlékeztetnek egy letűnt korszakra, de a leginkább csak fegyvernek alkalmas porcelánszobrok és régimódi bútorok is feltűnnek.
A kiállított tárgyak közül a világvevő rádiókért rajongtunk a legjobban, amelyeknek előlapján szép katonásan sorjáznak az európai fővárosok nevei, de a múlt évszázad musiccenterei, az óriási méretekkel rendelkező, világvevő rádióból és lemezjátszóból álló zeneszekrények is mosolyt csaltak az arcunkra. A fénypontnak viszont egyértelműen az a Mrija márkájú szovjet világvevő táskarádió bizonyult, amelynek – viszonylag kis mérete ellenére – egy komplett lemezjátszó lógott le a tetejéről.
Egy számítógép segítségével ritkaságszámba menő hanganyagokat is hallgathattunk a Magyar Rádió archívumából, a híres megszólalók hangjától kezdve a szignálokon át a szünetjelekig igencsak széles a skála. És bár eddig a ritkaságok taglalásával voltunk elfoglalva, mindenképp ki kell emelni: a múzeum kétségtelen előnye, hogy nem tartja távol a nézelődőt, a lehetőségekhez mérten interaktív módon enged közelebbi bepillantást az egyes szerkezetek működésébe.
Papa, elromlott a zongora!
A legnépszerűbb szerkentyűk ilyen szempontból a hangkulisszák, illetve szünetjelgépek voltak: a fémtárcsában elhelyezett magok az eső hangját imitálják, míg a másik, aktív tekerésre buzdító szerkezet a szél hangját utánozza. A különböző csengőhangokat (és itt most nem a mobilra, hanem a vezetékes telefonok és kapucsengők hangjára kell gondolni) megszólaltató alkalmatosság szintén aktivizálta a látogatókat, a gyerekek viszont az 1973-ban készült Moog III.c típusú moduláris szintetizátorért voltak leginkább oda. Egyikük – lelkesen nyomogatva a billentyűket – a kissé bántóan magas hangok hallatán aggódva kiabált apukájának: „Papa, elromlott a zongora, rossz hangja van!”
Az élethűen berendezett rádió- és tévéstúdióból az utóbbi kedvezett az exhibicionistáknak, akik néhány másodperc erejéig beülhettek a szerényke asztallal és két székkel ellátott díszletbe, a rájuk szegeződő kamera pedig valóban mutatta, mit is látnának a tévénézők, ha a dolog élesben menne. Aktívkodás és nosztalgia: ez a kettő talán még sosem volt ilyen közel egymáshoz.
