Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Karácsony előtt még itthon is bemutatják a nagy sikerű valamire (Apádra, Vejemre) ütök sorozat harmadik részét, ahol a valamit az utódok jelentik. A megszokott gárda többek között Jessica Albával egészül ki, aki két Rodriguez film között vállalta el a munkát.
Az utóbbi évek egyik - ha nem a - legkedveltebb filmes franchise-ába kellett új csapattagként beállni. Milyen érzés volt?
Ez volt életem legjobb időszaka. A legmegterhelőbb és a legjobb egyszerre.
Miért volt megterhelő?
Először is ott volt Ben Stiller, aki jelenleg messze az egyik legjobb komikus, de szerintem egy minden idők legjobb listáján is előkelő helyezést érne el. Briliáns színész, mindig fölnéztem rá, csodáltam a munkáját, és minden nap azzal a tudattal menni a forgatás helyszínére, hogy ma is mellette kell játszanom, hozzá kell felnőnöm, elég megterhelő volt. Aztán ott volt Paul Weitz, a rendező. Fantasztikus elképzelései voltak, nagyszerű ötletekkel bombázott mindenkit, úgyhogy rögtön két ember is volt, aki miatt olyan magasra került a léc, hogy egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy átviszem. És ha mindez nem lett volna elég, volt pár jelenet Owen Wilsonnal, Robert De Niróval, Dustin Hoffmannal - hát mi ez, ha nem kihívás?
Értem, de azért önt úgy ismerhette meg a közönség, mint aki szereti a kihívásokat.
Szeretem is. Attól még a reggeleimet néha megkeserítette a saját magam által generált megfelelési kényszer. Amikor megérkezett a felkérés a filmre, persze egy pillanatig sem hezitáltam: ismertem az első két részt, nagyon szerettem, és mindenképpen részese akartam lenni a folytatásnak, hogy hozzátehessem a magamét.
Olyan volt, mint új gyereknek lenni egy összeszokott osztályban a suliban, nem?
Pontosan! Rajtam kívül majdnem mindenki részt vett az első két részben (Harvey Keitel és Laura Dern voltak még újak), úgyhogy kicsit ijesztő volt bekerülni ebbe az összeszokott társaságba.
Milyen karaktert játszik a filmben?
Egy Andi Garcia nevű nőt játszok, aki egy nagyon nyílt, beszédes figura, egyáltalán nincs önkontrollja, sosem gondolkozik, mielőtt megszólal, ami a szívén az a száján. Pontosan olyan, mint ahogyan a mazsoretteket szokták az ilyen filmekben ábrázolni. Egy gyógyszercég orvoslátogatójaként dolgozik, és ezek az emberek úgy élnek a köztudatban, mintha ilyen ex- mazsorettek lennének, vagy tesitanárok, rohangásznak körbe-körbe, nagyon pozitívak, és mindenkit egzecíroztatnak - erre a sztereotípiára mi is rájátszunk a történetben.
Ön is volt mazsorett?
Nem, ez tök durva, de nem. Én sosem voltam az a típus, egyszer sem válogattak be ilyen csapatba, ami mondjuk érthető, mert elég magamnak való gyerek voltam - éppen amiatt volt számomra vicces egy ilyen teljesen kontroll nélküli figurát játszani, akinek semmiféle belső szűrőrendszere sincsen.
Akkor biztos van egy két igazán jó beszólása...
Az biztos. Plusz megküldtem az egészet rendesen szlenggel, mert azt vettem észre, hogy bizony kezdek egy kicsit öreg lenni, vagy mi a fene, de vannak most már olyan fiatal felnőttek, akiknél egyáltalán nem értem, hogy mi a fenéről beszélnek. Tényleg. Halvány fogalmam nincsen. Úgyhogy most már látom, milyen az élet a generációs szakadék túloldalán, és arra gondoltam, vicces lenne, ha ezt a szitut meg tudnánk jeleníteni Ben figurájával. Én nyomom a nagyon kemény szlenget, a nálam idősebb Ben meg egy szót nem ért abból, amit hadoválok neki.
Az ön karaktere egyébként hogy jön be a képbe?
Azt említettem, hogy egy nagy gyógyszercég képviselője, aki a cég számára készít tanulmányokat az orvosok és ápolók magatartása és a betegek állapota közti összefüggésekről, az orvos beteg viszonyról. Így kerül kapcsolatba Ben karakterével, aki ugye ápolóként dolgozik. És mivel Andit rögtön rabul ejti Greg munkamorálja, kedvessége, és a betegekkel szemben tanúsított lelkiismeretessége, közelebbi viszonyba kerül vele, vele köt üzletet, hogy segítsen neki a cég termékét teríteni. Ami egy potencianövelő gyógyszer szívbetegeknek, úgyhogy ez önmagában elég sok vicces helyzetet eredményez.
Nagyon sok nagyszerű komikussal dolgozott együtt ezen a forgatáson, nehéz ilyenkor megállni, hogy ne fulladjanak hatalmas röhögésbe az egyes jelenetek?
Igazából, amikor a másikat veszik közeliben, akkor én nevethetnék, csak vigyázni kell, hogy amikor nyit a kamera, akkor ezt ne lehessen észrevenni. Úgyhogy ilyenkor inkább azzal dilizünk, hogy megpróbáljuk a másikat megnevettetni. Minden nap megfogadtam, hogy legalább egyszer elérem Bennél, hogy kiessen a karakterből, és elkezdjen röhögni.
És sikerült?
Párszor igen.
Hát azért mindenképpen jár valami kitüntetés.
Hát bizony. Az bárkinél jár, de Bennél különösen, mert őt aztán nagyon nehéz rendesen megszívatni, hogy kijöjjön a figurából, úgyhogy amikor sikerült, akkor nagyon elégedett voltam.
Ez volt a második közös munkája Robert De Niróval. Amikor először álltak kamera elé, az milyen volt? Úgy értem: nagyon stresszes egy ilyen legendával dolgozni?
Igen, amikor a Machetében először dolgoztunk együtt, eléggé paráztam. Mondtam is Robert Rodrigueznek, hogy nagyon félek, mire mondta, hogy no para, minden okés lesz, csak csináljam ezt meg ezt. És tényleg úgy lett. Végül is De Niro is színész, és persze, óriási profi, mindenben a legjobbra törekszik, de neki is az az érdeke, hogy az a jelenet, amin éppen dolgozunk, a lehető legjobban sikerüljön. Egyáltalán nem fenyegető vagy félelmetes, sőt, nagyon kedves volt, vicces, poénkodott, meg minden, de hát attól még ő is a bálványaim között volt, bálványokkal együtt dolgozni meg stresszes. (nevet)
Sok közös jelenetük volt?
Csak egy. De aztán a Tribeca Filmfesztivál miatt volt lehetőségünk elég sok időt együtt tölteni. Nagyszerű ember, imádnivaló gyerekei vannak és nagyon családcentrikus.
És Owen Wilson? Őt már ismerte korábban is, igaz?
Mi elég régi barátok vagyunk, úgyhogy az a pár jelenet, amit együtt vettünk föl, elég jó móka volt.
Nehezebb vagy könnyebb barátokkal dolgozni?
Szerintem jóval nehezebb, mint egy ismeretlennel, mert könnyebben csúsznak össze a dolgok, a magánélet meg a szakma, és az sosem jó. De Owennel nem volt olyan gáz, mert nagyon jó srác, profi, figyelmes, és sosem hagyná, hogy rosszul süljön el egy szakmai nézeteltérés. És nagyon jó komikus.
A komédia nehéz műfaj?
A legnehezebb.
Miért?
Nagyon egyszerű: ez az egyetlen műfaj, ahol a sikerességnek objektív mércéje van: a nevetés. Egy drámánál ezek mindig sokkal szubjektívebben jelennek meg, egy megoldás vagy jelenet sikere a közönségben nem vált ki olyan nyilvánvaló reakciókat, mint ebben az esetben. A komédiában, ha a közönség nem nevet, akkor meg vagy lőve. Munka közben lehet látni, hogy működni fog-e valami, vagy nem. Ha kuncogást hallok a stáb felől, akkor az általában működni fog.
Mi jön most?
Éppen befejeztük a Kémkölykök negyedik részének forgatását Austinban, ami szuper volt, mint minden, amit eddig Robert Rodriguezzel csináltunk. Plusz gyerekfilmben játszani mindig nagyon jó, mert egy forgatási nap korántsem annyi munkaórából áll, mint egy felnőtt filmnél.
Az interjúért köszönet a UIP-Dunafilmnek
