Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy napjainkban is égetően aktuális, megkerülhetetlen téma áll A szállítmány című előadás középpontjában: a tengerentúlról érkezett Young Jean Lee’s Theater Company a feketékkel kapcsolatos sztereotípiákból kiindulva hozta létre a rasszizmus kérdését kiveséző abszurd komédiáját.
Kétségtelenül üdítő előadás érkezett a Kortárs Drámafesztivál keretében a Trafóba: a Young Jean Lee's Theater Company egyenesen az Egyesült Államokból repítette hozzánk egyedi kísérleti színházát, amely a populárist az abszurddal keverve fagyasztotta az arcokra a mosolyt.
Reggie Watts után is volt minek örülni
A november 27. és december 4. között megrendezett fesztivál részéről remek húzásnak bizonyult, hogy a magyar közönség tetemes hányada számára feltehetően ismeretlen amerikai színház néhány meghatározó alakját emelte a középpontba. Az Egyesült Államok vendégstátusza már akkor telitalálatnak látszott, amikor a Trafóban Reggie Watts, ez az isteni őserővel, hihetetlen hangterjedelemmel – és még ennél is hihetetlenebb mozgáskultúrával – megáldott energiabomba egymaga képes volt órákon keresztült fenntartani a nézők figyelmét.
A tömött sorokba rendeződött közönség rekeszizmai is jócskán megszenvedték a merényletet, amelynek hatása alól mi még órákkal az előadás után sem tudtunk szabadulni. Nem mintha kellett volna. Engem személy szerint hasonló érzések kerítettek hatalmukba a Young Jean Lee's Theater Company (Young Jean Lee Társulata) A szállítmány (The Shipment) című produkcióját figyelve: hozzátéve, hogy esetükben sokkal világosabbnak tűnt a szándék. Az előadás címét ugyan egy drogszállítmányról szóló rapszám szolgáltatta, ám rögtön szembetűnik a kézenfekvő összefüggés a rabszolga-kereskedelemmel.
Kulturális mix a koreai származású amerikai keze alatt
Az elképesztő színészi kvalitásokkal – pontossággal, fegyelmezettséggel és rugalmassággal – megáldott csapat csak úgy lubickol az író-rendezőnő, Young Jean Lee keze alatt, aki koreai származású amerikaiként éleslátóan, mégis érzékenyen nyúl a rasszizmus és a bőrszín témájához. Pár éve az ázsiaiakat érintő sztereotípiákat is színpadra vitte, a The Shipment viszont a feketékkel (avagy afro-amerikaiakkal) kapcsolatban a köztudatban élő – és meglehetősen sarkított – előítéleteket villantja fel.
A darab egyébként egy igen sokrétű kulturális mixnek tekinthető, hiszen egyszerre idézi meg az olyan legendás fekete előadókat, mint például a '30-as és '40-es években fénykorát élő táncos testvérpár, a Nicholas-fivérek, mutat rá a „minden fekete drogos és/vagy rapper” téves közhelyére, és nyom egy tockost a fehér felső középosztály kobakjára. Az előadás egy átlátható, könnyen követhető ívet rajzol meg a polgárpukkasztó fekete stand-up comedy-től (Douglas Scott Streater) kezdve a rapper-vágyálmokat hajszoló, végül dílerré váló fiú (Jordan Barbour) történetén át a felső középosztály finomkodó, mégis üres világáig.
Rasszizmus – sok iróniával és humorral
Bár a rasszizmus témája évszázadok óta aktuális és talán soha nem lehet róla eleget beszélni, a színpadon (és nem csak ott) magában rejti a közhelyesség veszélyét. Young Jean Lee társulatának előadása sem annyira a forradalmian új közelítésmódtól vagy a lebilincselő sztoritól tud működni, sokkal inkább a remek és karakteres figuráktól és természetesen a mögöttük lélegző, magukat 100 százalékig beleadó, profi színészektől. A meleg(nek tűnő), vagy épp metroszexuális figura bőrébe bújt Mikeah Ernest Jennings az egyik legszerethetőbb karakter, míg a minimális, de határozott megszólalásokat produkáló Desmond (Prentice Onayemi) leginkább egy abszurd rajzfilmfigura benyomását kelti.
Az író-rendező rengeteget játszik a különböző műfajokkal: a napjainkban is aktív fekete komikusok kifigurázása mellett például a sitcomok tipikus szituációi és karakterei is megjelennek (például a Jóbarátokra hajazó – annál persze jóval abszurdabb – utolsó jelenetben). A legtöbb sztereotípia persze a médiából áramlik felénk, így ez a terület is jócskán kiveszi a részét az előadásból.
A casting után kezdett csak el alakulni a darab
A messziről jött színház prezentálásában a színpadról arcunkba csapó frissesség azért is hat az újdonság varázsával, mert általa bepillanthatunk abba is, hogy az amerikai színház egészen más mechanizmusokkal működik. A kisebb létszámú állandó társulatok helyett ők inkább projektekben gondolkodnak, a színészek castingokon kapják meg a szerepeket. A szállítmányban látható öt színész is ilyen módon kezdett el közösen dolgozni Young Jean Lee-vel, aki a színészek elmondása szerint pont „fordítva” dolgozik, mint a megszokott.
Az előadás utáni beszélgetésen az előadók elárulták: a szerződés aláírásának pillanatában még semmit sem tudtak a készülő produkcióról, hiszen még a szövegkönyv sem létezett. A bizonytalanságért viszont bőven kárpótolta őket a közös munka, amely során a fiatal rendező mindenben kikérte a véleményüket, nagymértékben belőlük, az ő gondolataikból építkezett.
A fekete színészt legtöbbször még mindig a bőrszíne alapján ítélik meg
Az előítéletekkel kapcsolatos saját tapasztalataikra volt kíváncsi: az egyetlen női szereplő, Amelia Workman például elmesélte, ezek egyike az a tipikus színházi jelenség, amikor a castingokon csupán a külseje és bőrszíne alapján arra kérik, „játssza már el ezt a drogos kurvát”. Hiába tehetséges és végzett főiskolát – és még soha életében nem drogozott –, úgy tűnik, a külső adottságok még mindig mindenen felül állnak.
„Ha nem érezte senki kellemetlenül magát, nem volt értelme megcsinálni” – vallották a produkcióról az alkotók a rendező ars poeticájára rímelve. A legfontosabbnak ugyanis azt tartják, hogy a néző ne láblógatva kacagjon néhányat, hanem a látottak érintsék meg, kavarják fel – sőt: érezze tőlük nagyon kellemetlenül és zavarban magát. A komédiaköntösbe bújtatott abszurd darab jó pár ilyen pillanatot tartogat, vagy – ahogy az ajánló szövegében is olvasható: „provokálja a bennünk lakozó rasszistát”. Fontos, hogy a színészek nem csak a fekete emberek sérelmeiről beszélnek, bőrszíntől függetlenül mindenki megkapja a magáét.
A Trafó és a Kortárs Drámafesztivál ismét bizonyította, hogy érdemes kíváncsinak lenni a tőlünk – fizikai és szakmai értelemben is – távol eső színházak munkájára: mert mások, mert adott esetben egészen új szempontokat hoznak el nekünk, olyanokat amilyenekre sokszor nem is gondolnánk. Jönnek ők még a mi utcánkba – legalábbis reméljük.
