Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Közel 14 éve élünk együtt a plázákkal, ám most jutottunk el odáig, hogy a fiatalok egy tetemes része gyakorlatilag a bevásárló- és szórakoztatóközpontok falai között éli az életét. Simonyi Balázs fotográfus a szakszóval plázanemzedékként is emlegetett generációról készített fotósorozatot: a képek helyenként megdöbbentőek, egyúttal viszont erősen hordozzák az alkotó véleményét.
Annak idején a kilencvenes évek meglehetősen sok újdonságot tartogatott számunkra: Magyarországon ezek egyike – az internet fokozatos begyűrűzése mellett – az ország első plázájának megnyitása volt. A Duna Plaza napra pontosan 1996. október 14-én nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt, és a kezdeti bizonytalanság után egészen hamar be is ette magát a köztudatba a vásárlás eme „kellemest a hasznossal” összekötő formája. Nem beszélve arról, hogy mostanra már szép anyanyelvünk is kebelébe fogadta az olyan kifejezéseket, mint a pláza, a plázázás, vagy éppen a töretlen népszerűségnek örvendő plázacica.
Az újdonság varázsa aztán viszonylag hamar elillant, a bevásárló- és szórakoztatóközpontok gombamód elszaporodtak – nem csak Budapesten –, nyomukban pedig már nem pusztán a szórakozási és vásárlási szokások alakultak át, hanem egy olyan generáció is felnőtt, amely számára ez a közeg magától értetődő, sőt: sokszor kizárólagos.
Pláza szeretem-nem szeretem
Manapság nagy divat látványosan utálni a plázákat, vagy legalábbis megvető hangsúllyal nyilatkozni róluk. Sokan viszont hajlamosak összemosni a helyszínt és a falai közt „élő” plázázókat, akik valóban képtelenek másképp, máshol tölteni az idejüket – vagy egyszerűen csak meg sem próbálják.
Természetesen nekünk eszünk ágában sincs pálcát törni a plázajelenség felett, és az ellenkezőjére sem vállalkozunk, inkább csak hangosan gondolkodunk a témáról: az apropót pedig Simonyi Balázs fotográfus nemrég, a Marczibányi téri Művelődési Központban megnyílt kiállítása szolgáltatja. A filmrendezőként, szerkesztőként és újságíróként is tevékenykedő fotós (többek közt a Magyar Narancsban jelennek meg képei) ugyanis Budapest összes létező plázáját végigjárta, hogy a kizárólag ott „közösségi” életet élő, tengő-lengő fiatalokról készítsen sorozatot.
Otthon 2.0
"Korunk kurrens jelenségei a plázák bűvöletében élő, a világba – egyfajta trendi attitűdből – belefásult, közönyös, csellengő-lézengő fiatalok. (...)Generációjukat, amit körbevesz, ápol és eltakar a mallok illuzórikus művilága, plázanemzedéknek is nevezik szakszóval” – írja körül a fotós a Plázanemzedék – Otthon 2.0 című fotósorozatának tárgyát. Némileg már az utóbbi sorok is érzékeltetik nem éppen pozitív véleményét, ám ha valaki esetleg kételkedne az ítéletében, a képek biztosan meggyőzik arról, hogy készítőjük cseppet sincs elragadtatva ettől a céltalan életmódtól.
Simonyi maga sem tagadja, hogy prekoncepcióval közelített a témához, hiszen ő személy szerint talminak, hamisnak és taszítónak látja ezt a világot. A kiállítást egyébként stílusosan Demetrovics Zsolt, az ELTE PPK Addiktológiai Szakcsoportjának vezetője nyitotta meg, akivel kapcsolatban az alkotó arra is felhívta a figyelmünket, hogy feltehetően ő az ország egyetlen fülbevalós docense. A szakcsoportvezető elmondta, hogy 2001-ben kezdtek el foglalkozni a plázajelenséggel: ez a „sajátos, kizárólag a XXI. századra jellemző, speciális kulturális közeg” megváltoztatta az épített környezetünket, különösen a fiatalok életvitelébe szólt bele.
Függőség vagy csőlátás?
Az addiktológiai szakember bevonása ellenére a fotográfus nem gondolja, hogy a túlzásba vitt plázázás szenvedélybetegség lenne – bár valamilyen szinten azért kétségtelenül függőség is –, inkább egy olyan kényszercselekvésnek tartja, ami csőlátással, „csőgondolkodással” párosul. Fotóin erre rímelve céltalanul lézengő, unott és többnyire emós fiatalokat látunk, akik az egyik pillanatban az asztalra dőlve unatkoznak, míg egy másik képen az éppen leejtett kóláspoharat fotózzák a telefonjukkal.
A fotós elmesélte: bár volt benne távolságtartás, egyúttal közel is kellett kerülnie a fotóalanyokhoz – voltak, akik kifejezetten örültek, hogy fotózzák őket, de azért sokan bizalmatlankodtak. A legérdekesebb kétségtelenül az a plázabanda lehetett, akiknek a felségterülete a Mammutra és a Westendre terjedt ki: Simonyi előre tudta, hogyha az iskola után, fél 5 körül odamegy, nagy valószínűséggel már ott lesznek.
Elkeserítő jövőkép a játéktermekben
A legelkeserítőbb jelenetekkel bevallása szerint a plázák területén található játéktermekben találkozott: az egyik felvételen például egy 10 év körüli kisfiú fekszik kifejezéstelen arccal egy játékkrokodilon, de meglehetősen gengszterkülsejű fiatalok is felbukkannak. A fotós azt is megkockáztatja, hogy ezekben a srácokban mind eleve kódolva van a jövőjük, ami nem éppen rózsásnak ígérkezik.
Kérdésemre, hogy azért látott-e reményre okot adó pillanatokat is, hozzáteszi: természetesen akadtak mosolygós, ölelkezős és örömteli momentumok is (ilyeneket láthatunk is a fotók között), de ezek valahogy elenyésztek a dolog egészét tekintve. És hogy egyetértetek-e a fotóssal? Döntsétek el magatok a január 6-ig látható kiállításon.
