Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Kihagyhatatlan, és az idei év végéig megunhatatlan téma Pécs jelenlegi fővárosi állapota. Pár napos részvétel után már érzéketlenül közlekedek az átadott, ám rácsokkal elhatárolt főtéren, a réselővel megdolgozott kőhalmok között. Utam a mecseki uránérc bányászok számára létesített lakóövezeti városrész, Uránváros felé tart. Kísérőmmel egy különleges színházi-audiovizuális projekt apropóján, lakás-kalandtúrán veszünk részt.
Irreális szocreál
A holland-magyar produkció már az előzetes információk alapján is igazi csemege, igaz, csak bevállalós résztvevőknek. A több helyszínen zajló eseményekre kettesével lehet előre bejelentkezni, és a kis csoportok 10 perces csúsztatásokkal indulnak a várostörténeti túrára.
Az egyetlen birtokunkban lévő információ kiindulási pontunk, a szocreál építészet gyöngyszeme, egy máig üzemelő betonkocsma. Füstös, félhomályos boxban ülve kapjuk kézhez itinerünket, egy gépelt lapot. Részletes, némileg szájbarágós, de igazán pikírt humorú útleírás, figyelmünket kétlépésenként a lakóövezet rejtett szépségeire irányítja. „A halványzöld ház domborművel díszített bejáratai előtt álló kukákat a 2. és a 4. lépcsőház előtt színesre festett beton palánkok védik." A nyugdíjas városrész az alkotók szemüvegén keresztül nézve még irreálisabb, mintha sétánk során visszarepültünk volna vagy harminc évet az időben. Az ércbányász emlékmű mellett haladva, a balkonokon nézelődő öreg bácsik látványa és a párás meleg hatására kiszárad a szám, így a túra végére már előre megszavazok magamnak egy Traubi szódát.
I. lakás: „Fürdőszobás lakásomat nagyobb panelra cserélném"
Az időutazás elméletemet csak tovább erősíti első (busz)megállónk, ahol Széll Alajos építésszel találkozunk, aki 1963 óta él ezen a fantasztikus-organikus városrészen. Kedvesen elkalauzol minket az első lakáshoz, miközben élénken magyarázza Uránváros építészeti koncepcióját. Lelkesen érdeklődik, hogy milyen lakást keresünk, panelt vagy téglát? Ez már a játék, hiszen színész kalauzunk jóval fiatalabb, mint játszott kora. Kapucsengő, 3. emelet, és szusszanásnyi idő nélkül bent találjuk magunkat egy harmincpár négyzetméteres eredeti bútorozott - fürdőszobás! - élettérben. Fiatal pár fogad, kilátással a Mecsek áruház ugyancsak jellegtelen oldalfalára. Viccesen meg is jegyzem, milyen kellemesen árnyékolt a lakás. A főszereplők cserélnének, mi nézőként nem annyira, pedig igazán jutányos az ár, a falatnyi nappaliban a retró kanapé fölé lógatott fregolival. Udvariasan elköszönünk, indulunk tovább.
II. lakás: Bebábozódva, naptej nélkül
Kalandos tekervényeken Uránváros szívében járunk, vasmászóka és kóbor macska övezet. Segítségünk csak a papír. Némileg félszegen nyomjuk a kapucsengőt, vajon itt ki lakik. A kiábrándító, öregház szagú lépcsőházban tikkasztó meleg fogad. Fiatal egyetemista nyit ajtót, leredőnyözött nappaliban foglalunk helyet, tévét nézünk a nekünk háttal ülő öreg nagypapával. Báb a feje, mellkastól lefelé forr egybe mozgatójával, kezében távirányító. Bárhová kapcsol, bábfilmek úsznak a csatornán, majd a helyi sávon élőkép az épülő Pécsről. A nyugdíjasokra jellemző se hall, se lát vehemenciájával szidja az újításokat. „Na, azt az építészt is kiültetném napkrém nélkül augusztusban a Széchenyi térre, hogy felforrjon az agyvize, aki ezt tervezte." Ha megmukkanni nem is merek - hiszen csak néző vagyok -, de nevetés nélkül nem állhatom meg. Vendéglátónk rövidlátó báb szemével olyan élethűen néz rám kuncogásom hallatára, hogy vigyázzba vágom magam a kemény rugózású, majd negyven éves kanapén. Rosszalló tekintetétől kísérve már az ajtón kívül vagyunk, sűrű elnézéseket kérve, hogy megzavartuk csendes hétvégéjét.
III. lakás: Bumm a fejbe
Újabb szocialista építészeti csodák, tyúkhálókkal védett erkélyek alatt, némi tanakodás után a harmadik lakáshoz érkezünk. Emeletek, ajtó elé kitett szemeteszsákok és két szoba. Kísérőmmel különválunk és külön szobát kapunk. A berendezés már-már puritán, egy stokli és fülhallgató. A szekrényen egy gomb, megnyomom. Fényes nappal van, nézek ki az ablakon, kopogást hallok. Hátranézek, hogy ki jön be, de nincs ott senki. Hallgatok tovább, nyikorgó parkettás léptek a szobában, függönyrángatás, majd hallom, ahogy mellettem valaki a csapba vizel. Hosszan, kitartóan. Kellemetlen, főleg, mikor feleszmélek, hogy csak a fülemben játszódik a történet, amelynek szereplői igazából ott sincsenek. Hiába tudom, így is komoly érzéki csalódást okoz, mikor a hang a fülem mellé áll és mély légzésével a hallójáratomig az intim szférámba hatol. Elképzelem, ha sötét szobában történne velem mindez, és erősen megkönnyebbülök én is, mikor a vizelő - talán férfi? - a fülemben távozik a szobából, és én is kiszabadulok.
IV: lakás: On Air
Úton utolsó találatunk felé, betongarázsok között, csapágyboltok mellett kissé elvesztem a fonalat, majd egy sokszintes tömbház liftjében a következő utasítás található: kopogás nélkül lépjen be a lakásba, és mindenképp csukja be maga után az ajtót. Nem is olyan egyszerű, mert minden falat mennyezetig hullazsák vastagságú fekete műanyag borít. Az út kijelölve, a fürdőszobán át, ahol remek installáció a lepattant eredeti csempézett kádban a magányosan úszkáló aranyhal. Talán az eddigi legnagyobb lakás nappalijában számítógép, végre valami kézzelfoghatóan mai. Persze, hiszen végső színterünk egy rádió szerkesztősége. Percek telnek el, mire rájövünk, hogy házigazdánk a Periszkóp Rádió főszerkesztője, és élőben kapcsolnak adásba, a mosogatópultra helyezett keverő mellől. Kézi mikrofonban számolhatunk be arról, mit gondolunk az EKF-ről (Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt - a szerk.), a retró városrészről és magáról a produkcióról. Természetesen azt, hogy menjen el mindenki a túrára.
Fotó: Ocsovai Gábor
