Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Pontosabban egy alternatív történelembe kerültem, hisz a hangulat a keleti blokk barátságos miliőjét idézte, a hidegháború árnyoldala nélkül. A díszvendég természetesen Farkas Bertalan volt, akit számos orosz, bolgár, lengyel, cseh, szlovák és amerikai űrhajós társa köszöntött harminc évvel azután, hogy a köztudatban Berciként emlegetett férfi 1980. május 26-án elhagyta a Földet a Szojuz-36 űrhajó fedélzetén Valerij Kubaszov parancsnokkal együtt. A Szaljut-6 űrállomáson már várta őket két másik kozmonauta, Leonyid Popov és Valerij Rjumin. A nyolc napos küldetés során Farkas több magyar kutatóintézet által tervezett orvosbiológiai, fémtechnikai és fizikai kísérletet, valamint megfigyelést hajtott végre. 1980. június 3-án tért vissza a Földre a Szojuz-35 fedélzetén.
Kubaszov tolmács nélkül is élvezhető
Amikor a vendégek szép sorjában belekezdtek Farkas Bertalan érdemeinek ismertetésébe, komolyan kezdtem sajnálni, hogy kimaradt az életemből az orosz nyelv. Én az ötödik általánostól igazoltan voltam távol az országból, a mellettem ülő Orgel Csilla pedig, akit még szakmai körökben is csillagásznak gondolnak, holott ő egy Nasa űrtábort is megjárt Mars-kutatással foglalkozó geológus hallgató, koránál fogva maradt le a szláv nyelvek királynőjéről. Ezzel akkor szembesültünk mindketten, amikor Valerij Kubaszov fess egyenruhájában kiállt a pulpitusra és beszélni kezdett. Hangja mély és öblös volt, mintha az orosz Sean Connery-t hallgatnám, vagy pont belecsöppentem volna a Vadászat a Vörös Októberre c. filmbe, csak itt nem tengeralattjárókról, hanem űrhajókról volt szó. Annyira lenyűgözött a dolog, hogy csak hallgattam a beszédet és nem is zavart, hogy nem értek egy szót sem. Mire felocsúdtam és elszaladtam a tolmácsgépért, Kubaszov helyét átvette Alekszej Leonov, aki magát Bercit kérte fel tolmácsnak mindenki nagy örömére.
Leonovról annyit tudni kell, hogy ő volt az első ember, aki kilépett a világűrbe, pontosan 1965. március 18-án. De ez csak ez egyik történelmi tette volt, a másik a részvétel az Apollo-Szojuz programban 1975. július 15-21 között, nem mellesleg Farkas Bertalan kiképzésében is közreműködött. Olykor komolyan küzdött a fordítással, nem mintha nem ismerné az orosz nyelvet hisz azt csodálatosan beszéli, hanem azért, mert Leonov és az őt követő felszólalók is gyakran dicsérték, s ő ezt szemérmesen csak egy mosollyal nyugtázta.
A nap üzenete mindenki számára az volt, hogy az emberiség álma a világűr megismerése, a siker záloga pedig a barátság és az együttműködés. Hisz eltelhetnek évtizedek, változhatnak rendszerek és kormányok, fent a csendes sötétségben pusztán emberek vagyunk a határok nélküli Földről.
Edzés a súlytalanságban
Farkas Bertalannal egyébként a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeumban találkoztam először, ahol a Magyar Asztronautikai Társaság (MANT) baráti beszélgetéssel egybekötött visszaemlékezést szervezett az űrrepülés 30. évfordulója alkalmából május 13-án. A rendezvényen pillanatok alatt a magyar űrkutatás krémje között találtam magam, hisz ott volt szinte mindenki, aki részt vett Farkas Bertalan missziójának szakmai előkészítésében és közvetítésében.
Rövid, de tartalmas előadása során a magyar űrhajós érdekes képeket és még jobb sztorikat osztott meg közönségével. A Szaljut-6 fedélzetén rögzített filmen láthattuk például, hogy kozmonauta társai mindenképpen meg akarták őt szabadítani bajszától, miközben az 1980-as Moszkvai Olimpia szimbóluma, Misa mackó lebegett át súlytalanul a kamera előtt. Többek közt azt is megtudhattuk, amit nyilván sejtettünk, hogy jóval nagyobb élmény egy űrállomás fedélzetén tekerni a szobabicikli továbbfejlesztett változatán, hisz edzés közben az ember az alatta lévő Föld szebbnél szebb tájaiban gyönyörködhet.
Az előadás után leültünk Farkas Bertalannal a múzeum előterébe, mivel pár kérdést igazán szerettem volna feltenni egy olyan embernek, aki már járt az űrben. Gyerekkorom óta engem is foglalkoztat a gondolat, de pár éve kialakult repülési félelmem miatt azt hiszem, e kívánságom kielégítetlen marad. Legalábbis addig, amíg az űrturizmus nem terjed el annyira, hogy egy jegy megvásárlása után már indulhatunk is a start helyszíne felé. Erre azonban pár évet még várnom kell.
Optimizmus és rakott káposzta
Első kérdésem az volt, hogy milyen vágya nem valósult meg a harminc év alatt. „Még egyszer repülni" - válaszolt mosolyogva, s a legnagyobb természetességgel. Arra a kérdésemre, hogy mit érzett a kilövés alatt, rögtön egy helyesbítéssel felelt. „Indításnak hívjuk, vagy startnak. S mivel az űrrepülés igen veszélyes műfaj, olyankor az ember minden túlélt másodpercnek örül, s mondogatja magában, hogy minden rendben. Csakis hihetetlen optimizmussal lehet nekivágni a dolognak."
Miközben mesélt, szinte láttam magam a kabinban, éreztem, ahogy minden rázkódik körülöttem, és számoltam a másodperceket, hogy a Szaljuzra jussunk végre.
Az űrállomáson rengeteg dolguk volt, ezért az előírtnál jóval kevesebbet, napi 3-4 órát tudott aludni. „Rengeteg volt a néznivaló - mesélte vidáman - a legnagyobb élmény pedig a súlytalanság. Az alvással egyébként nem voltak gondok, ugyanolyan, mint a Földön azzal a különbséggel, hogy az ember egy hálózsákban az űrállomás falához rögzíti magát." Hiányozni se hiányzott nekik semmi, mivel egyrészt nagyon le voltak kötve, másrészt pedig a fejlesztők nagyon odafigyeltek, hogy az űrhajósoknak mindenük meglegyen. Sőt, még annál is több, hisz Farkas Bertalan számos magyar specialitással lepte meg társait, többek között az alábbiakkal: rakott káposzta, füstölt marhanyelv aszpikban, vagdalt sertéshús, babsaláta virslivel, sonka, libamájpástétom, sertéspörkölt és sült csirke aszpikban. S mi ízlett legjobban a kozmonautáknak? „A káposzta, a magyar virsli, a sajt, szinte minden".
Természetesen kabala se hiányozhatott az űrhajós poggyászából. Kislánya piros-fehér-zöld ruhás babáját, illetve egy tévémacit vitt magával a mi Bercink, és ezek a tárgyak most a családi múzeumban őrzik élményeiket.
Fotó: Kováts Dániel
