A fentemlített Újházi természetesen semmi köze Újházi Edéhez, a Nemzeti Színház valamikori érdemes művészéhez – még nála is nagyobb celebritásról van szó. Talán a legelső celebről a világon, bizonyos Giovanni Giacomo Casanováról, Seingalt lovagjáról, akinek a neve magyarul történetesen tényleg Újházit jelent. Nem volt éppen hétköznapi figura, bármikor elővehetnénk a viselt dolgai miatt, de most azért tesszük, mert a királyi televízió is megtette, méghozzá két részben, a hét folyamán.
Mármost azt, hogy a királyi csatornák háza táján nagy a gáz, mutatja, hogy alacsonyan szállnak a külsősök, mint minden csődközelben vergődő médium esetében. Repülnek szegények, ami elég gyalázatos dolog, főleg, ha figyelembe vesszük egynémely belsős mérhetetlen tehetségét – ilyen kicsiny, mondhatni elhanyagolható mennyiségeket már valóban nem lehet hétköznapi eszközökkel megbecsülni, talán a kvantumfizika eszköztárával többre mennénk. A tehetségtelen belsősök maradnak, a tehetséges külsősök mennek, kérdés, hogy hova, valószínűleg tönkre, a csatorna meg közben rendíthetetlenül ismétel. De nemcsak rendíthetetlenül – következetesen, mániákusan is. Nehezen nevezhetnénk másnak azt a nem mindennapi jelenséget, melyet kedden és szerdán tapasztalhattunk az éterben.
Ismétlés ugyanaznap egy órán belül
Midőn az M1-en épp befejeződött Casanova önéletrajzának soros része, alig telt el egy röpke órácska, az M2-n megismételték. Tetszik érteni: ugyanazon a napon, egy órán belül. És nem azért, mert a második királyi csatorna valamiféle világrengető műsor sugárzásával elvonta volna a nézőszemeket az egyébként kiváló filmtől – nem, ott honi sorozatok, beszélgetős műsorok pörögtek, némi popzenével vegyest. Mármost azt tudjuk, hogy tévés szakmai körök avatott véleménye szerint a magyar néző hülye, mindent be lehet adni neki, és néha tényleg – de azért ennyire tán mégsem! Utóbbi időben H1N1-fertőzést tapasztalhattunk ugyan, de járványos emlékezetkiesést nem, maximum anyagi válságot a méregdrága Bojtár utcai székházban. Vagy netán valamelyik szerkesztőnek van irányítható amnéziája?
Mellesleg, a film egészen egyszerűen remek volt, az ember szívesen megnézné máskor is. De nem ilyen rövid időn belül… A minőséget részben az garantálta, hogy az opusz BBC-produkcióban készült, márpedig a britek nem avatják magukat dilettáns munkákba. És Peter O’Toole alakítása egyszerűen felejthetetlenné tette az amúgy is ötletes alkotást, amit már maga a témaválasztása is eleve sikerre ítélt. Hiszen Casanovát félreértik – az átlagember csak annyit tud róla, hogy végigcsajozta az életét, a műveltebbek még megjegyezték, hogy egyszer megszökött a velencei Ólombörtönből is, aztán nagyon öregen halt meg az Isten háta mögött. Igaz, Casanova élete nők nélkül valóban elképzelhetetlen, és ha azt állítjuk, hogy kissé túlzásba vitte a dolgokat, talán nem tévedünk nagyot. De hibás az a tizenkilencedik századi, romantikus felfogás, miszerint az lett volna az életcélja, hogy minél több hölgyet ágyba vigyen. Az csak mellékesen következett be – mégis, mit műveltek volna, eldominózgatnak hajnalig?
Casanova egy roppant ambiciózus és tehetséges szélhámos volt, a legjobb fajtából, aki bármibe is fogott, sikert ért el, állandóan hajszolta a pénzt, hogy aztán két kézzel elszórhassa, és utána megint hajszolhassa. Például a máig működő lottót is ő találta fel anyagi megszorultságában. Az vesse rá az első követ, aki mostanság nem hasonlóképpen bánik az anyagiakkal, hiszen kuporgatni válságos időkben nem érdemes. Természetesen a filmnek nincs sok köze Seingalt lovag egyébként valóban megjelent önéletrajzához, bár a kortársak szerint annak meg az igazsághoz nem volt sok köze. Mindenképpen, remek kis alkotást láthattunk, külön dicséretet érdemel a zenei szerkesztő: az valami falrengető ötlet volt, amikor a velencei bálon a hölgyek és urak finoman lejtik a menüettet, ám kezd a buli elvadulni, és először jön a dögös dzsessz, aztán pedig… rock and roll! Akkoriban ugyan nem volt Chuck Berry, de a hangulatot ezzel jobban illusztrálták, mint a korhűséggel. És nem sajnálták a pénzt a díszletektől sem – no, szóval brilliáns, kétrészes filmet élvezhettünk egy kiváló szélhámosról, aki ugyan nem értett semmihez, de mindent remekül csinált.
Ráadásul elmondhatjuk, hogy rögtön kétszer láthattuk. Mondhatni duplán. Ez is valami.
A Szomszédok élt, él, élni fog!
Zseniális húzás, vitathatatlan: feltalálták a soha el nem múló csodát, a 80-as évek perpetuum mobiléjét, a Möbius-szalagot – a főbb szerepekben Lenke néni, Magenheim doktor és Feri nyomdász látható. A királyi televízió napról napra bizonyítja, a végtelenített retro sorozat, a Szomszédok nélkül még a nap sem kel fel.
