Kegyelemkaviár. Tehát nem kegyelemkenyér. Bár az is szerepel a történetben, meg leves is... de a hangsúly mégis a kaviáron van. Ezt természetesen az kapta, aki a kenyeret meg a levest osztotta annak idején. Mint Budapest történetének ismerői már kitalálhatták, Róbert bácsiról lesz szó, a jótékonyság apostoláról, a máig élő városi legendáról. Akiről még ma sem tudjuk pontosan, hogy kicsoda lehetett.
Egy dolog biztos, és ez az, hogy Róbert bátyánk 1925-ben bukkant fel először a közéletben. Valószínű, hogy már régebben itt élt, vagy ha nem, hát többször is meglátogatta a várost előzőleg, mert igen pontos értesülései voltak a helyi viszonyokról. Sőt, arról is, hogy a fővárosi kassza kiürült. Ki ám, de annyira, hogy be kellett zárni a népkonyhákat, márpedig ezt egy városi önkormányzat - habár akkor másként hívták - nem engedheti meg magának. Ugyanis az egyik alapvető feladatát tagadja meg ezzel a lépéssel. Az éhséglázadások veszélyéről ne is beszéljünk. Természetes hát, hogy amikor megjelent a főpolgármesteri hivatalban egy hajlott hátú, kecskeszakállas úriember, bemutatkozott Feinsilber Róbert néven és engedélyt kért, hogy saját vagyonát feláldozva biztosíthassa minden budapesti rászoruló számára a napi meleg levest, sőt, amíg telik rá, tízezrüknek a második fogást is, dr. Sipőcz Jenő alpolgármesternek akkora kő gördült le a szívéről, mint a Csomolungma. Ugyanis korábban ő kezelte a szociális és népjóléti ügyeket - márpedig ez hálátlan feladat. Még hálátlanabb, ha bevarrták a zsebünket.
Nem kért semmit, illetve majdnem semmit
A legjobbkor érkezett tehát a titokzatos milliomos, méghozzá, saját állítása szerint, egyenesen Törökországból, ahol közelebbről meg nem jelölt módon tett szert mérhetetlen vagyonra. Ráadásul "élete nagy célja volt, hogy az emberiségnek jót tegyen". Még a leggyanakvóbb zsurnaliszták sem gyanakodtak többre, mint az üzleti életben alaposan megromlott lelkiismeret megnyugtatására, főleg, mikor kiderült, hogy Feinsilber úr valóban nem kér semmit azért, hogy ételt oszthasson. Illetve, majdnem semmit.
Elkérte ugyanis a már meglévő népkonyhák berendezését, hogy legyen min főznie - érthető, a Gundel konyhájáról mégsem hozathatta az ebédeket - és egy engedélyért is folyamodott, hogy jótékony tevékenységének fenntartásához adományokat gyűjthessen. Megkapta, hiszen egy ilyesfajta pecsétes papír nem kerül többe, mint az előállítása és rendszerint nem is ér többet. Aztán csoda történt.
Budapest nem lene Budapest, ha a sajtó nem kezdett volna rögtön azzal a sarkalatos kérdéssel foglalkozni, hogy mennyi pénze is van Róbert bácsinak - illetve, akkor még Feinsilber úrnak - és honnét? A lapokat pedig akkoriban is el kellett adni. Tehát minden sajtótermék megegyezett abban, hogy Dárius kincse borravaló hősünk vagyonához képest, csak abban nem tudtak közös nevezőre jutni, hogyan is jutott hozzá a jótékony apostol? No meg abban, hogy hol is van ez a rengeteg pénz. Aztán elérkezett az a pont, ahol mindenki diszkréten visszahőkölt, ugyanis Horthy Miklósné ezer pengőt adakozott az új népkonyhák céljaira. Márpedig ez esetben nem tanácsos mélyebbre ásni a delikvens múltjában, könnyen aknamezőre tévedhet a skribler. Azt természetesen nem tudták, hogy a szerencsétlen főméltóságú asszonynak semmi köze nem volt Róbert bácsi machinációihoz, ő egészen egyszerűen valóban jótékonykodni akart.
Bankszámla és adakozás mellényzsebből
Feinsilber úr ezenközben létrehozta a központját a Városligetben, bankszámlát nyitott, és beszerzőket toborzott. Ez utóbbi nem volt különösebben nehéz feladat akkoriban, válogathatott a diplomás, az érettségizett és a képzetlen munkanélküliek közül bőven. Manapság ez természetesen nem fordulhatna elő, legalábbis Magyarországon nem, ugye? Akkoriban viszont a munkaerőpiac - hm, hm - fogalmazzunk úgy, átmenetileg állandó válságban volt. Az eleinte alig harminc-negyven beszerző pedig járni kezdte a várost, szorgosan, reggeltől estig, és a derék polgárok, hentesek, kofák bizony nem hagyták őket üres kézzel elmenni. A népkonyhák beindultak, Feinsilber úrból pedig Róbert bácsi lett.
Még jókor. Égető szükség volt rájuk. Róbert bácsi után ugyan nem maradt használható könyvelés, de az őt megelőző időkből tudjuk, hogy naponta akár hatvanezer adag ételt is ki kellett osztani. A polgárok tehát adakoztak, három hónappal később már négyszázra nőtt a beszerzők száma, a szegények pedig ebédelhettek mindennap, sőt, eleinte reggelit és vacsorát is kaptak. A vásárcsarnokok adták a kétnapos zöldséget, a vágóhidak a fél disznókat, fél marhákat, a vendéglők a megmaradt adag készételeket, a társadalom elitje pedig a készpénzt. Hús mondjuk nem nagyon jutott a népkonyhai ebédbe, de ezt senki sem reklamálta, a rászorulók örültek annak is amit kaptak. De akkor hol volt itt a hiba? Látszólag mindenki elégedett, sőt, Róbert bácsi láthatóan Budapesten kívánt végleg letelepedni, hiszen hét bérházat is megvásárolt a székesfővárosban, igaz, Angliában élő lánya nevére, de a jó üzletember ott ügyeskedik, ahol tud. Az is igaz, hogy ezekben a bérházakban nem éppen a legrászorultabbakat helyezte el, és arról sem tudnak a krónikák, hogy bárkinek is elengedte volna a lakbérét, de végső soron az ingyenebédeket valakiknek csak ki kellett fizetni, nem?
Az öngyilkosok rokonai is fizethettek
Más vállalkozásokba is fogott, például létrehozta az "Öngyilkosokat az Életnek Megmentő Irodát", tíz alkalmazottal. Magyarul, akit kifogtak a Dunából, leszedtek a turulmadárról vagy akinek kimosták a gyomrából a mérget, azt hozzájuk vitték - ma úgy mondanánk, pszichoterápiára. Amiért természetesen fizettek, igaz, nem az öngyilkosjelöltek, nem is a közpénztár, hanem a megmentettek rokonai. Egyébként állítólag még sikeres is volt a vállalkozás, aki túlélte az öngyilkosságot, túl az orvosi kezelést, sőt, utána még Róbert bácsit is, az többet sohasem próbálkozott.
A botrány egy ingatlan-hitel-jelzálogügylet körül robbant ki. E helyen nem érdemes részletezni a tranzakciót, de tény, hogy az irgalmas apostol üzleti ügyekben irgalmatlanabb volt, mint egy lovasroham. Sőt, a kamat mértéke még az 1930-as, meglehetősen enyhe kereskedelmi törvényeket is sértette. És a Feinsilber-birodalmat elég volt egy helyen megkapargatni, hogy a ragyogó aranyozás alól kilátsszon a hamis ólom tompa fénye: egyre több élelmiszer-nagykereskedő reklamálta a Főváros Arany Könyvét. Mivelhogy adományaikért cserébe azt ígérte a Kondérok Ura, hogy abban jelenteti meg a nevüket. Aztán kiborult az egész... fogalmazzunk úgy, gulyáságyú. Mint kiderült, a szegények levesébe csak a már félig-meddig, talán teljesen rothadt, romlott áru került. A még fogyasztható, netán kiváló zöldség, hús, készétel az egyik kofától a másikhoz, az egyik hentestől a másikhoz, a vendéglőből az étkezdébe került, mélyen nyomott árakon. Az ám, de Róbert bácsi meg ingyen jutott hozzájuk! Így aztán nem is volt nehéz öt év alatt irdatlanul meggazdagodni.
A hatóságok - nem először a magyar történelem során - igen kényes helyzetbe kerültek. Egyfelől tagadhatatlan tény volt, hogy tökéletes csődöt mondtak a népkonyha-szervezés ügyében. Azt is nehezen lehetett volna tagadni, hogy az a jótékony apostol, akinek kiadták a csődtömeget alvállalkozásba, gátlástalan szélhámos volt. Viszont öt éven keresztül mindenkit sikerült az orránál fogva vezetnie - még a kormányzó családját is. A legmakacsabb tény pedig az volt, hogy csalás ide, svindli oda, amíg hagyták működni, valóban megetetett naponta több tízezer szegény embert. Akik ezt nem felejtették el neki. Nem lehetett tehát egyszerűen láncra verni és becsukni a tömlöcbe. Itt már egyszer egy rabot kihozott a nép a börtönéből, igaz, ahhoz március tizenötödike kellett. De a hatóságok nem akartak új Táncsicsot teremteni egy szélhámosból. Fogták hát magukat és mindenestre kiutasították az országból. Azután sokáig keresték hiába. Ugyan mindenki tudta, hogy nem ment tovább Róbert bácsi Bécsnél, sőt, ha a pesti lapoknak nagyon nem volt témájuk, hát ki-kiszalajtottak hozzá egy gyakornokot interjú céljából - akiknek a jótékony apostol mindig szívesen nyilatkozott.
Mindig szívesen, de sohasem ingyen. Egyebekben pedig: a történet 1925 és 1930 között játszódott le. Bármely hasonlóság ma élő személyekkel vagy eseményekkel kizárólag a merő véletlen és a magyar társadalom műve, nem vállalunk érte semmiféle felelősséget. Mások sem.
