Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A név hallatán többeket a hidegrázás kap el, míg mások maximális hozzá nem értéssel, ám annál hangosabban becsmérlik a magyar médiában egyébként oly sokak által – tévesen – „trónörökösnek“ titulált Paris Hiltont. A csütörtöki látogatását megelőző napokban egy egészen sajátos apropó kapcsán alakult úgy, hogy nekem magamnak is definiálnom kellett sokrétű viszonyomat az elitvilág nagy hírű szereplőjével. Felkértek, hogy szinkrontolmácsoljam őt budapesti látogatásakor. Miközben mindent elkövettem annak érdekében, hogy kellő megértéssel fordíthassam majd őt az érdeklődő magyar közönségnek, egyre csak az motoszkált bennem: ki is Paris Hilton, az ember? És miért nem érdekli történetének ez a része a magukat egyébként többnyire érző szívűnek valló embereket?
Nem is ismerem Paris Hiltont!
Egész héten tűkön ültem. A múlt hét végi felkérést követően szinte percről percre fokozódó kíváncsisággal vártam, mikor és miként robban a szenzációéhes híradás, és próbálja meg a média ismét porrá zúzni a Magyarországra érkező Paris Hiltont. Mindeközben maratoni köröket futottam magamban, próbálván megérteni lelkesedésem okát, motivációmat, felkészülni úgy, hogy a nagy napra minden előítéletemet hátrahagyva, a fair play szabályait betartva végezzem majd munkámat. Meglepetésemre többszörösen összetett, ám nagyon érdekes felismerésekre tettem szert, újra és újra be kellett látnom, bizony én magam is poligám viszonyban élek a nevezett hölggyel, ha tetszik, ha nem, hozzám is elért a „Hisztéria Paris Hiltonéria”. Mindez elsősorban azért meglepő, mert ha Magyarország egész lakosságát vesszük (de nyugodtan számoljuk hozzá a Föld egyéb népeit is), jómagam azon elenyésző kisebbség részét képezem, akik a nevén túl szinte semmilyen ismerettel nem rendelkeztek Parist illetően. Televízióm nincs, celebhíreket nem olvasok, így nem véletlen éreztem azt, joggal állíthatom magamról:
„A világon semmilyen kapcsolatban nem állok vele.” Hát tévedtem.
A Hilton név jól fizet
Első felismerésem akkor jött, amikor vasárnap végre elcsendesedett bennem az érzés. Bár sokáig fel sem tudtam fogni, Paris Hilton tolmácsa leszek! Barátaimmal megosztva a hírt, erősen el kellett gondolkodnom, akkor most ez ciki lenne?! Vagy sokkal inkább az a ciki, hogy előre örülök annak az öt csillagnak, amit ez az aprócska tény a szakmán belül a nevem mellé tesz? Hiszen ha őszintén megvalljuk, sokaknak jól fizet a hatalmas port kavaró hölgy neve. Helyenként talán a vele foglalkozó médiának is legalább annyit, mint neki, ha nem többet. Akkor hát miért ez a hatalmas ócsárolás? Nem tartoznak neki rengetegen sokkal inkább köszönettel?
S ha ez így van, ahogy sokan állítják, hogy ő egy névből próbál megélni, a semmiből keresni dollármilliókat anélkül, hogy bármi értékkel bírót hozzátenne? Akkor nem lenne legalább ennyire fontos az, hogy az ember a család történetének alaposabban utánanézzen, s próbálja megérteni a valóságot a Hilton név mögötti ad hoc értelmezések rengetegében?
A norvég Hiltonok feltűnése
Az ilyen jellegű hírekkel ellentétben ugyanis Paris Hilton, bár a híres Hilton-család sarja, valójában nagyon távoli kis csillag a komplett családi saga tekintetében. Hiltonék amerikai, majd ezt követően világhírének története – Gus Hilton norvég bevándorlóval, annak feleségével és fiukkal, Conrad Hiltonnal – indult. Apa és fia az emigrációt követően a nincstelen farmercsaládlétből motel jellegű innek létesítésével, üzemeltetésével próbált meg kitörni. Ez a század eleji amerikai történetekből valószínűleg mindnyájunk számára ismerősen cseng. Ahogy az alapítók mottójukkal próbálták meghatározni a követendő irányt, „No hotel should be built, unless there’s a need for it”. Vagyis csak olyan szálloda épüljön, amire szükségük van az embereknek. Ezen talán érdemesebb elgondolkodni a 21. század erősen pazarló életet élő emberének, mint újra és újra azon lovagolni, hogy Paris Hilton mit csinált legutóbb. Vagy éppen mit nem.
Marakodás a hagyatékon
A szálakat végigkövetve hamar körvonalazódik, hogy Conrad Hilton halálakor a családban nem sok életerős pénzvadász volt olyan helyzetben, hogy labdába rúghatott volna a hagyatékot illetően. Nem csoda tehát, hogy a rangidős Barron Hilton (Paris nagyapja) volt az, aki sértődötten meg is támadta az öreg által hátrahagyott végrendeletet. Az első házasságból született (második) fiú ugyanis sérelmezte, hogy az évtizedeken át tartó, hitelkártyaüzletet, olajbizniszt és kaszinókat sem kimélő terjeszkedési próbálkozásai – melyekbe hellyel-közzel az alvilágot is sikeresen bevonta – elismerés nékül maradtak. Apja ugyanis hálátlan mód úgy döntött, a családi kasszát inkább jótékony célokra a Conrad N. Hilton Foundation-re hagyja.
Ki tudja, mi történt. Conrad Hilton talán elhibázott lépéseit kívánta helyrehozni az alapítványnak adott örökséggel. Talán elsőszülött fia halála vagy valami más esemény hozhatta meg a felismerést benne, hogy gyermekei születésekor sokkal inkább a biznisszel volt elfoglalva, s az új szálloda átadása fontosabb volt számára, mint a bölcső mellett lenni? Ezt talán sosem tudjuk már meg. Annyi azonban bizonyos, hogy miként minden családban, úgy az évtizedek során Hiltonéknál is erősen feszültek az ellentétek. Ugyan meglepő mód Barron Hilton támadását siker koronázta, és 1988-ban a bíróság a hagyaték egy részét neki ítélte, a számunkra jelentős summának számító örökségnek valójában csupán töredékét érintette ez a történet. A pénz nagy része, e személyes vonatkozású felismerést követően, alapítványi célokra fordítódott Hilton egy újabb érdekes mottójával fémjelezve: „There is a natural law, a divine law, that obliges you and me to relive the suffering, the distressed and the destitute”. Vagyis létezik egy természeti, egy isten feletti törvény, mely engem és téged arra kötelez, hogy a szenvedőkön, az arra rászorulókon, a kirekesztetteken segítsen.
Magyarországon kicikizik
De térjünk vissza a szőke Hiltonra. Magyarországi látogatása kapcsán kapott rendesen hideget és meleget, az Indexen például a női nem arculköpéseként hivatkozzák Gianni Annoni után. Vagy a Justmusic.fm adón, ahol azt elemezgették, miért derogál neki a Budapesti Hiltonban megszállni.
Egyrész: miért ne? Ott száll meg, ahol akar… Másrészt: a Hilton nem a Hiltonoké, a budapesti például a Daniubius Hotels Group tagja, melyről minden érdeklődő, beleértve egy munkáját lelkiismeretesen végző újságíró is, meggyőződhet a cég website-jára látogatva, vagy ha felhívja a szálloda egyébként nagyon kedves recepciós hölgyét, és elbeszélget vele. Barron Hilton mindössze a névhasználattal és egyéb kapcsolataival sakkozhat.
A tisztánlátáshoz pedig azt sem árt tudni, hogy a Hilton-lapok keverője egy olyan ember, aki unokáját, Paris Hiltont a világon talán mindenkinél jobban utálja, mivel a lány valószínűleg legalább annyira zavarja a bizniszét, mint annó az öreg Conrad Hilton a végrendeletével tette. Ez pedig önmagában véve nem egy kellemes családi képlet.
A Paris Hilton és a szórakoztatóipar
A családfát kutatva Paris Hiltonról megtudhatjuk, hogy Richard és Kathy Hilton elsőszülött lánya. Vagyis Baron Hilton azon fiának sarja, aki ugyan az ingatlanüzletben próbál érvényesülni nem kis sikerrel, a tradicionális Hilton-vonaltól mégis talán kissé távol áll. Ő a família szórakoztatóiparral kapcsolatban álló ágát képviseli, elsősorban nagy értékű Beverly Hills-i ingatlanok értékesítésével. A mama, Kathy Hilton pedig nem más, mint egy tinikora óta nagy áttörésre vágyó, sokadrangú csiniszínész és modell, aki ennek megfelelően idejének nagy részét mindig is az elitvilágban való szocializálódással töltötte. Nem csoda hát, hogy a négy év alatt négy középiskolán átrángatott Paris ezt a világot ismeri egyedül létezőnek, pontosan azt csinálja, amit a szülei, és mindenféle nagy nevek tanítottak neki az elmúlt huszonnyolc évben.
Miért fáj Paris Hilton?
Félnapos kutatásom végén ez a kérdés továbbra is összegzésért kiálltott. Továbbra sem értettem, hogy miért is ciki akkor Paris Hilton annyira? Hiszen legrosszabb esetben is azt mondhatom, hogy a Monopoly jaték elején egyszerűen egy kicsivel több pénzt kapott, viszont cserébe egy hatalmas súlyú karmát, hogy aztán magára hagyva neki is, mint bárki másnak, magában kelljen megbírkóznia a feladatával. A válasz akkor fogalmazódott meg bennem, mikor egyik barátommal közöltem a hírt, hogy az olyannyira várt tolmácsolás sajnos elmaradt, mivel Paris Hilton és a rá kíváncsi tévériporter nem tudtak megállapodni a találkozás helyszínét illetően. Szóval cimborámnak szegeztem a kérdést: te miért utálod Paris Hiltont ennyire? Először óriási csönd következett, majd az illető valami olyasmit próbált az értésemre adni, hogy szerinte utálatosan manipulatív, és nem érti, hogy mindettől függetlenül a világon hogy lehet mégis ennyi pénze, ennyire könnyű élete. És akkor végre összeállt bennem minden.
Ha akarnám, valóban nagyon tudnám utálni azért a számomra meg nem élt álomért, amely számára valóság. Amit annó tizenéves koromban dédelgettem, hogy a Gábor nővérekhez hasonlóan egy napon majd én is híres színésznő leszek. Azokon a napokon pedig különösen tudnám gyűlölni, amikor az ágyamból kikelve éppen csak dolgozni nincs kedvem, és arról álmodozom, hogy milyen jó lenne, ha a kertemben pénzt termő fa nőne. De a következő pillanatban csendesen bólogatok, s örülök a felismerésnek, hogy a színészi babérokról bizony nem véletlen, hogy idejekorán letettem. Nem véletlen, hogy a külvilág igazolásának vágyánál sokkal erősebbnek bizonyult bennem a családi szeretet megélésének igénye, s hogy ez a színpadi deszkáktól végül a lehető legmesszebbre terelt.
Paris Hilton, tinilányok hőse
A szememben Paris Hilton a maga módján egy hős. Lehet róla azt állítani, hogy semmit nem csinál. De eközben – sok lány álmát beteljesítve – divatruhák tervezéséből, modellkedésből, parfümkeszítésből, színészkedésből vagy éppen éneklésből évi 5–7 millió dollárt bezsebel. 20. századi világunk terméke ő, akivel a világ minden pénzéért nem cserélnék. Inkább az álmaimat cseréltem le.
Hiltont lehet szeretni, gyűlölni vagy ignorálni. Az utálkozóknak ajánlom: próbálják meg szeretni azért, mert megmutatja, milyenek nem akarnak lenni.
