Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mai kattintásvadászat-paródiánk főhőse Henri de Toulouse-Lautrec, a modern plakátművészet megalapozója, a posztimpresszionizmus egyik legjelentősebb alakja és nem utolsósorban a párizsi éjszakai élet jól ismert figurája. Bár plakátjai és grafikái nagy sikert arattak, a hivatalos, akadémikus művészvilág képviselői sohasem ismerték el munkásságát, tudomást sem vettek róla, a kritika felháborító, perverz alaknak, egy romlott világ szörnyszülöttjének bélyegezte.
Kultbait – ez a cikk meg mi a szösz?
Csak görgettél az információáradatban, és egyszerre megakadt a szemed ezen a címen? Elkapott a csúsztatás, a féligazság, beszippantott a botrány reménye? Nem vagy egyedül. Ennyi inger között már sokszor csak arra kapjuk fel a fejünket, ami igazán üt, ami kilóg a többi közül. Nem véletlenül van tele a net kattintásvadász címekkel, amik mögött általában semmi értékeset nem találsz, míg a tényleg alapos, minőségi tartalmak gyakran elvesznek a hírversenyben.
Nekünk fontos, hogy kapj is valamit az idődért, ahogy az is, hogy észrevedd, ha át akarnak vágni, hogy tudatosítsd, hogyan is érdemes felelősen fogyasztani az online írásokat. Így született meg új sorozatunk: napi kultúraadag, címében korunk ingerszintjéhez igazítva. Ez a kultbait.
Henri Marie Raymond de Toulouse-Lautrec Monfa az egyik legősibb francia nemesi család sarjaként látta meg a napvilágot 1864. november 24-én, a dél-franciaországi Albiban. A Toulouse grófoktól származott, akik részt vettek az első keresztes hadjáratban és Jeruzsálem meghódításában, szinte egész Dél-Franciaország a nemzetség birtokaihoz tartozott. Henri szülei első unokatestvérek voltak, apja idejének nagy részét szenvedélyének, a birtokain rendezett nemesi vadászatoknak szentelte, szenvedélyes madár- és állatbarát hírében állt. A fiúnak született egy öccse, aki egyéves korában meghalt, ezután a szülők figyelme még jobban elsőszülöttjükre terelődött.
Henri már korán érdeklődni kezdett a rajzolás és a festés iránt, szülei támogatták kedvtelését és műtermet rendeztek be neki, apja, aki maga is amatőr művész volt, megengedte, hogy a fiú órákat vegyen a festő René Poerre Princeteau-tól. Hősünk betegeskedő, gyenge egészségű kisfiú volt, akit már egyévesen fürdőhelyi kúráknak vetettek alá. Csontjai természetellenesen törékenyek voltak: tizennégy évesen elcsúszott egy parkettán és eltört az egyik combcsontja, egy évvel később vizes árokba esett és eltört a másik is. Felgyógyulása idején is rajzolással űzte el az unalmat, főként lovas képeket készített. A két baleset – és valószínűleg az öröklött degenerációs rendellenességek – következtében lábai megálltak a növekedésben, egész életére testi fogyatékos maradt, sétapálcára támaszkodva járt. Apja, mikor tudatosult benne, hogy Henri valószínűleg sohasem lesz képes vele lovagolni és vadászni, elhidegült a fiútól, anyja viszont nagy szeretettel ápolta, ekkor alakult ki az anya és fia közötti, egész életükre szóló mély szerető kapcsolat.
Párizsban Toulouse-Lautrec az akadémikus festő, Léon Bonnat iskolájában, majd annak bezárása után Fernand Cormon műtermében tanult, ahol megismerkedett Vincent van Goghgal és Emile Bernarddal. Főként portrékat festett, korai művein, melyek többségét szüleinek adta, az impresszionizmus – Manes és Degas –, valamint a japán fametszetek hatása érvényesül. Huszonegy évesen önállósult, elköltözött a szülői házból és a hírhedt mulatónegyedben, a Montmartre-on rendezett be műtermet, nappal itt dolgozott, illetve kiállításokra járt, éjszaka a mulatókat, bordélyokat, cirkuszokat látogatta, ő lett a párizsi éjszakai élet „Monsieur Henri”-ja. Fokozatosan eltávolodott attól a világtól, melybe született, a szórakozóhelyeken lenyűgözve bámulta a kánkánt járó táncosnőket, előfordult, hogy heteket töltött el nyilvánosházakban, ahol a lányok kedvelték együttérző, gyengéd természetét. Megismerte élete első – és talán egyetlen – szerelmét, Suzanne Valadont, aki számos korabeli művész modellje volt, s később ő maga is festő lett.
Művészetében fokozatosan megszabadult az akadémizmustól, témáiban a nagyvárosi élet jellegzetes miliőit és jeleneteit ábrázolta: a lóversenyeket, kávéházakat, éjszakai mulatókat, híres táncosnőkről, énekesnőkről készített portrékat. Olyan szabadon kezelte a vonalakat és a színeket, hogy az már önmagában a mozgás érzetét keltette, az alakokat újfajta, szokatlan eszközökkel ragadta meg. Rajzokat publikált folyóiratokban, majd megbízást kapott Aristilde Bruant zeneszerző-énekestől, a Mirlition kabaré tulajdonosától, hogy készítsen illusztrációkat dalszövegeihez. A képek annyira elnyerték Bruant tetszését, hogy állandó helyet biztosított nekik a mulatóban. 1889-es megnyitása után a híres-hírhedt „Vörös Malom”, a Moulin Rouge lett Toulouse-Lautrec törzshelye – a szórakozóhely megrendelésére harmincegy plakátgrafikát készített, melyekkel a modern plakátművészet megalapozója lett.
Plakátjaihoz a litográfiában találta meg a tökéletes technikát – az új kommunikációs formához alkalmazkodva lapos foltokban kevés színt használt, az alakokat a végtelenségig stilizálta, mesterien hangolta össze a színfoltokat a kontúrok csavart elemeivel. A plakátok, melyeken megfestette a Moulin Rouge leghíresebb énekesnőit és táncosnőit, mint a kánkánnal legendássá vált La Goulue-t és Jane Avrilt, egytől egyig sikert arattak. Saját bevallásával nem az eszmény, hanem az igazság megragadására törekedett, képein igyekezett megragadni a modellek lelki alkatát – sikerének csúcsán, az 1890-es évek első felében több mint háromszáz litográfiát készített, rendszeresen kiállított a „Függetlenek Szalonjában”. Leghíresebb litográfiasorozata a borítóval együtt tizenegy grafikából álló Elles (Ők), mely egy bordélyház életét ábrázolja.
A táncosnők, prostituáltak és más félvilági alakok mellett megfestette többek között Vincent van Gogh portréját is, egyszemélyes tárlatokat rendezett a Goupil-képtárban, tervezett színházi díszleteket, kottatáblákat, dolgozott különböző képeslapokba. Az 1896-ban megjelent Elles nemcsak a pálya csúcsát, de egy fontos alkotói szakasz lezárását is jelentette: ezt követően Toulouse-Lautrec elfordult a párizsi éjszakai élet ábrázolásától és visszatért régi kedvelt témájához, a lovakhoz, a cirkusz világához. Egyik utolsó arcképe 1899-ben készült Le Havre-ban, melyen Miss Dollyt, egy zenészkávéház pincérnőjét ábrázolta élettelien, de stilizált, dekoratív eszközökkel.
Bár nem volt gazdag, mindig volt elegendő pénze ahhoz, hogy a neki tetsző életet élje, sokat utazott, bejárta Portugáliát és Spanyolországot, gyakran ellátogatott Londonba, ahol megismerkedett Oscar Wilde-dal, akiről több portrét is készített, részt vett a homoszexualitással vádolt költő tárgyalásán is. Testi fogyatékossága és előnytelen külseje miatt – a mindössze 152 centi magas festő törzsének mérete egy átlagos felnőttének felelt meg, de végtagjai feltűnően rövidek, keze, ujjai tömpék voltak, koponyáján a kutacsok pedig nem záródtak megfelelően, ezért abnormális nagyságúra nőtt – gyakran megvetésben volt része, a külvilág gúnyolta, lenézte őt. Öniróniával szemlélte állapotát, saját magát sokkal jobban el tudta fogadni, mint a környezete. Habár plakátjai és grafikái nagy sikert arattak, a hivatalos, akadémikus művészvilág képviselői sohasem ismerték el munkásságát, tudomást sem vettek róla, a kritika felháborító, perverz alaknak, egy romlott világ szörnyszülöttjének bélyegezte.
Ez a számtalan forrásból fakadó kitaszítottságérzés vezetett a festő egyre súlyosbodó alkoholizmusához: Toulouse-Lautrec ivási szokásairól legendák maradtak fent, állítólag úgy alakította ki sétapálcája nyelét, hogy abban elférjen egy 39 centis italos flakon, amit így bármikor elő tudott kapni, illetve neki tulajdonítják az abszintből és konyakból kevert Földrengés koktél feltalálását. Idővel egyre többet ivott és egyre kevesebbet dolgozott, egészsége megrendült, éjszakai kalandozásainak hála vérbajt is összeszedett. Betegsége és alkoholizmusa 1899 elején mentális összeroppanáshoz vezetett, három hónapig kezelték a Neuilly-sur-Seine-i idegszanatórium zárt osztályán. Miután egészségesnek nyilvánították és kiengedték, La Havre-ba költözött, egy ideig nem ivott, barátait is csak egy pohár tejre hívta meg. Ekkoriban készült, utolsó képei sötétebbek, melankolikusabbak a korábbiaknál.
Párizsba visszatérve azonban újra inni kezdett, lábait paralitikus roham támadta meg, jól tudta, hogy közel a vég. Mindössze harminchat éves korában, családja Bordeaux-hoz közeli, malromé-i kastélyában érte a halál, 1901. szeptember 9-én. Fennmaradt képeit, rajzait édesanyja gyűjtötte össze, aki az életműből állandó kiállítást rendezett be a művész szülővárosában, Albiban. Toulouse-Lautrec rövid és hányattatott életéről 1952-ben készült hollywoodi játékfilm Moulin Rouge címmel, melyben José Ferrer (ő volt a gyilkos a robotos Columbo epizódban ) alakította a művészt. Ferrer a jelenetekben a lábait hátul összekötözve, a térdén közlekedett, így „kicsinyítve le magát” a főhős magasságára. Szintén ebben a filmben nyújtotta talán legismertebb alakítását a nem éppen színésznői kvalitásairól közismert magyar származású díva, Gábor Zsa Zsa. Természetesen az azonos című, 2001-es musicallátványfilmben is megjelent a Vörös Malom leghíresebb vendégének alakja, itt John Leguizamo játszotta Toulouse-Lautrecet.
Tegnapi kattintásvadászat-paródiánkban Törőcsik Mari életét mutattuk be. Ha eddig nem kattintottad volna le, még most sem késő!
