Soha nem felejtem el azt a napot meg azt a rohadt érzést. 2003-at írtunk, nyár volt, az akkori pasim – életem legjobb pasija – akkor utazott haza a szülőföldjére, végleg. Mehettem volna vele, az egyetemnek azonban csak a felénél tartottam, nem rúghattam fel mindent. Az ingázást, a sok ezer kilométert nem bírtam sokáig, és bedobtam a törülközőt. Küzdelmes egy szakítás volt – igazán kiheverni hosszú évek után sikerült csak. A kapcsolatot azóta sem szakítottuk meg, életem egyik legmeghatározóbb és legbiztosabb pontja maradt, a lelkiismeretem vele kapcsolatban azonban nem tiszta, alig pár héttel a szakításunk után ugyanis lefeküdtem az egyik barátjával…
Nagyon nehéz elengedni, elküldeni azt a férfit, akit úgy, ahogy van, neked teremtettek, akivel nemcsak testben, lélekben is összeilletek, akivel ha öt évvel később találkozol, most te lennél a világ legboldogabb asszonya. De tudtam jól, nem állok készen ahhoz, hogy összekössem vele az életem, majd’ belehaltam – fene komolyan hangzik –, de tudtam, el kell őt engednem. Amilyen okosan sikerült meghoznom ezt a helyes öntést, annyira ostobán és szerencsétlenül alakítottam eztán saját életemet. Ahelyett ugyanis, hogy megadtam volna magam a fájdalomnak, csendesen elsirattam volna, makacsul ellenálltam, és meg akartam mutatni a világnak, egy új istennő született, aki határozott, kemény, akinek mind a tíz ujjára akad egy új faszi. Elkezdtem feltűnően öltözködni, újra előkerestem a sminktáskámat, és mindent elkövettem annak érdekében, hogy jól mutassak újjászületett állapotomban. Minden második este ott feszítettem valamelyik buliban, menőn – a fuldoklást vérprofin palástolva –, szívtam a vékony cigiket, egymás után küldtem az Unicumokat, és óriási kielégüléssel töltött el, ha nyersen visszautasíthattam a pasikat. Igen laza voltam, erős és megközelíthetetlen, magabiztos és eltökélt – azt azonban nem tudtam volna megfogalmazni, tulajdonképpen mi is a tervem ezzel az egész hülyeséggel.
