Vele voltak az indiántáborokban, vele eveztek, kerekeztek, zenéltek. Mostanában, ha koncertezik a Bradas formációval, vagy a Deja Vu Karaoke Clubot csinálják, rendre fergeteges házibuli-hangulat kerekedik körülötte.
Mit jelent az Ön számára a karrier? – csiklandozom a kérdéssel a Tanár Urat.
Antikarrierista alak vagyok – mondja némi gondolkodás után. Ugyanolyan a viszonyom a karrierhez, mint a pénzhez. Az élet számomra nem erről szól. Még kamasz voltam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy én szépen akarok élni. Nem bántani másokat, barátokkal lenni, feloldódni a szerelemben – ezek számomra a kulcsgondolatok. Fogadalmat is tettem magamnak még a főiskolán, hogy én soha nem fogom eladni magam pusztán a pénzért.
Mint a virággyerekek…
Mi tagadás, a húszas éveim elején csodabogár voltam. Lenin-sapkában jártam a főiskolára, hosszú ballonkabátban, és egy harmincas évekbeli kerékpárral közlekedtem – nem kis feltűnést keltve.
Soha nem volt konkrét célja, amiért mindent megtett?
Dehogynem. Kamaszkoromban versenyszerűen atletizáltam. Országos bajnok lettem négyszáz gáton. Iszonyúan elhivatott voltam. Tudtam, honnan hová akarok eljutni. Aztán sérülékeny lettem, és abbahagytam. A világbajnoki álmaim is köddé váltak ezzel. És fogalmam sem volt, hogy ha nem lehetek világbajnok, akkor mi legyek. Bár kacérkodtam a gondolattal, hogy művészettörténész leszek, ám abban az évben éppen nem volt felvételi. A szüleim jó érzékkel nem engedték, hogy kihagyjak egy évet, így kerültem a tanárképző főiskolára. Kezdetben egyáltalán nem érdekelt. Aztán az egyik gyakorlaton körbesereglettek a gyerekek, innen is, onnan is hallottam, hogy tanár bácsi… Tetszett nekem, mert jöttek utánam. Feltűnt, ha ott vagyok egy gyerekcsoport élén, jól érzem magam. Így lettem tanár. Persze először még megettek a gyerekek. Úgy kellett megtanulnom tapasztaltabb kollégáktól a fegyelmezés apró trükkjeit, begyakorolnom, hogy az én kezemben van a gyeplő.
Az átlagnál kreatívabbnak tűnik nekem. A saját házát is félig ön építette fel – kitűnő stílusérzékkel, míves kivitelezéssel. A tanítás mellett motorozik, énekel egy együttesben, karaokeklubokat szervez Mező László barátjával. Nem cukkolták sohasem, miért maradt „csak” tanár?
Dehogynem. Az elmúlt bő évtizedben egyébként is nagyon megszenvedtem a pedagóguspálya presztízsvesztését. Egyszer a BNV-n összefutottam hajdani katonatársammal, aki egy nagy cég igazgatója lett. Rajtam valami szakadt farmer, ő öltönyben volt. A következőképpen üdvözölt: Szia Attila! Hogy nézel ki? Mi lett belőled? Te olyan tehetséges voltál…
Nem gondolta sohasem, hogy vált?
Dehogynem. Néhány éve megkínáltak egy logisztikai vezetői állással. Kiugróan magas életszínvonal – ahhoz képest, amit tanárként elérhetek. A feleségem azt mondta, akárhogy döntök, mellettem áll. Egész éjjel gondolkodtam. Mindig oda jutottam vissza, hogy logisztikai vezetőként nem fogok gyerekek közé menni. Az anyagi jóval járó nagyobb biztonság köszönőviszonyban sincs azzal, hogy nem lehetek a gyerekek között. Döntöttem.
Megbékélt azóta a gondolattal, hogy „csak” pedagógus?
Nagyon sok évem ráment, hogy feldolgozzam magamban, hogy ez nem karrierpálya. Nehezen viseltem, hogy egy szürke kis senki vagyok, legalábbis a pénz-siker-csillogás talmi hármasától meghülyült világban. Hályogkovács módjára, végtelenül tudatlanul, de hihetetlen lelkesedéssel kezdtem a tanítást a szomori általános iskolában. Nagyon jó szakmai környezetben, inspiráló kollégákkal dolgozom. Viszont soha nem tűztem célul magam elé például, hogy az oktatási minisztériumba jussak. Igaz, egyszer pályáztam igazgatónak az iskolámban, de szerencsémre a jelenlegi igazgatónőm mellett döntött a képviselő-testület. Így viszont lehetőségem maradt a főállásom mellett középiskolában és főiskolán is tanítani, ami azon túl, hogy újabb pedagógiai élményeket ad mind a mai napig, még egzisztenciálisan is jól jött. Valahogy velem megtörténnek a dolgok. Régebben akaratlanul és önsajnálatba süllyedve sodródtam, ma már sztoikus derűvel élem meg ezt. Aminek meg kell történnie, az meg is történik, ebben komolyan hiszek. De úgy gondolom, azokkal a szerencsés körülményekkel, amelyek adódtak az életemben, amennyire lehet, jól sáfárkodtam.
Hogy jön a képbe a zene? Ön földrajz–testnevelő tanár, nem ének szakos.
A zene a hobbim. A Bradas (www.bradas.hu) valódi bulizenét játszik. A zenekaromban is mindkét gitáros általános iskolai tanítványom volt. Ma persze már meglett emberek, s igazi férfibarátság köt hozzájuk. Hamar túlszárnyalták hangszeres tudásom, így nekem maradt a mikrofon, legalábbis ők ezzel szoktak ugratni, amikor a banda múltját emlegetjük fel. Rendszeresen zenélünk a Kálvin téren, az egyik kávézóban. Az írek, a hollandok és a pestiek is nagyon tudnak bulizni.
Hát a karaoke?
Összeültünk egyik barátommal, Mező Lacival, aki régebben keresett lemezlovas volt. Szeretjük mindketten a jó zenét, így találtuk ki, csináljunk karaokebulikat. Én vagyok a felelős a show-ért, Laci állítja össze a repertoárt, profin figyel a hangzásra. Ez is egy szakma. Nagyon élvezzük. Havonta legalább egyszer csinálunk egy jó bulit.
Mit csinálna másként, ha megtehetné?
Semmit. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik ez a mai világban. Nem ért váratlanul ez a kérdése, én ezen már sokat töprengtem, s mindig arra jutottam, hogy nagyon is jól történtek meg velem a dolgok. Gyakorlatilag minden, ami megtörtént, valamilyen formában teljesebbé és értékesebbé tette az életem.
A gyermekkorom tündérvilága, a végtelenül tisztességes szüleim, a feleségem, akit mindenkinél többre tartok, a gyermekeim, akik a reményt jelentik, hogy nem veszem el az űrben csak úgy, a nagyszerű barátok, az életmódom, és hál! istennek, még hosszan folytathatnám a felsorolást, nos, ezek mind az én szerencsecsillagom egy-egy sugaraként ragyogják be az életem. Tényleg így érzem, nem egy idétlen hurráoptimista ömleng most itt. Így éreztem akkor is, amikor még egyáltalán nem ilyen békében éltem a sorsommal. Akkor is tudtam, hogy jó helyen vagyok a világban, csak még nem voltam képes örülni neki.
A karrierről kérdezett az elején. 25 éve egy olyan hivatás talált rám, amelyet még ma is szívesen csinálok! Ráadásul zenélhetek. Nem leszek Sting sohasem, de ez nem is számít. A zenélés örömöt, katarzist jelent! Kell ennél több? Nekem biztosan nem.
Ha tetszett ez a cikk, olvasd el még ezeket is!
Ha női sofőrt keresel | Tárcsázd a Lady Taxit!
Bár lassan vége a nyárnak, de még érdekelhet, hogy törvényesen kinek mennyi szabadság jár | Főnök, szabira mennék
