Vagy mindez játszi szemfényvesztés csupán? Tihanyi Zita, a Raiffeisen Bank jogi igazgatója az ország egyik legnagyobb jogi csapatát vezeti. Jelenleg még egy hónapig otthon lesz második kislányával.
– Szóval ezért ilyen kiegyensúlyozott? –- szúrom neki a kérdést, mint lepkét a tűre szokás.
– Ez egy kegyelmi időszak az életemben – vallja derűs magabiztosan. Bár tavaly, Milla születése előtt halálba nyomasztott, hogyan fogom majd jól csinálni… Hogyan fogok balanszírozni a munkahelyem és a családom között? Ebben a pozícióban vajon hány hónapot engedhetek meg magamnak anélkül, hogy attól kellene félnem, a fejem felett elrohannak az események? Azóta meglepő módon kitölti az életem a két kislányom. A kicsit bárhova elvihetem, nem sírós, derűs, kiegyensúlyozott baba. Hálás vagyok neki, hogy ennyi mindent lehetővé tesz a család számára. Észrevétlen felvette a ritmusunkat, bár mi is megteszünk érte mindent – kuncog Zita. – Másrészt van kapcsolatom a bankkal. Az e-maileket kétnaponta olvasom, a benti történésekkel képben vagyok. Látom a jogi osztály körleveleit, a vezetőség döntéseit. A fontos dekrétumoknál kikérik a véleményem, ha új munkatársat veszünk fel, enyém az utolsó szakmai kör.
– Szokott olvasni?
– Persze. Minden este, lefekvés előtt. Mostanában nem hullafáradtan esem be az ágyba, így legalább egy órát olvasgatok elalvás előtt. Ez egy rítus számomra. Akármilyen fáradt vagyok, akkor is olvasok legalább pár oldalt. Megnyugtat és feltölt. Ez most Esterházy: A szív segédigéi című könyv feladata éppen – magyarázza Zita.
– Ha visszamennénk az időben pár évet? Akkor mennyi időt töltött a munkájával?
– ’97 óta töltök be vezető pozíciót. Akkoriban még csak hatfős volt az osztály, mára harmincöt kollégát vezetek, ehhez még a megbízott ügyvédi irodák is hozzájönnek. Mivel számomra nagyon fontos mind a családom, mind a munkám, folyamatosan egyensúlyozom. Például mindig igyekeztem este hat-fél hétre hazaérni. Mégis, az első gyerekünk születése után, amikor ismét munkába álltam, sokáig furdalt a lelkiismeret emiatt. Aztán a férjem, Tamás egyszer azt mondta az egyik éjszakai beszélgetésünk alkalmával: „Amit mi tudunk adni a gyerekünknek, az egy csomag. Vannak benne az átlagnál lényegesen jobb elemek és az átlagnál kicsit kellemetlenebb dolgok is. Ezt a csomagot így, ahogy van, tudjuk átadni.
A jóval és a kellemetlennel együtt.” Olyan bölcsnek és igaznak éreztem a szavait, hogy elfogadtam, és nem marcangoltam tovább magam azzal, hogy miért csak három-négy órát töltöttem naponta a kislányommal.
– Sok gyerek összetenné a kezét, ha napi három órát foglalkoznának vele…
– Mivel Panka, a nagyobbik lányom meglepően kevés alvásigényű, így maradt még néhány órám arra, hogy vele tudjak lenni – meséli Zita. – Ez ugye a Milla születését megelőző időszak volt. Hat után a telefont sem vettem fel, és nem foglalkoztam a benti dolgokkal sem. Hosszas mesélés, hancúrozás késő estig – ez volt a menetrend. Ezenkívül Panka lassan három éve szerepjátékokat játszik. Az én szerepem általában az, hogy gyógyítsam az állatokat. Ő meg hol erdei manó, hol hangya. Hetven százalékban ő beszél, nekem gyakran csak az a feladatom, hogy figyeljek. Ha nagyon fáradt vagyok, akkor megelégszik azzal is, ha hümmögök, és hébe-korba folyok bele a játékba.
– Az ovik hatkor zárnak. Ki hozza haza Pankát?
– Nekünk nagyon régóta van bébiszitterünk, és jár hozzánk bejárónő is. Van úgy, hogy egy személyben ellátja ezt a nagyon fontos feladatot valaki, de előfordul, hogy két segítőm is akad. Mifelénk a szabad idő nagy kincs. A férjem orvos, diétás tanácsokkal látja el a lányokat/asszonyokat. Ő is sokat dolgozik. Úgy gondoltuk, ha megkeressük a rávalót, mindenképpen fogadunk segítséget, mert nekünk megéri megvenni azt az időt, amit egyébként takarítással, mosással, vasalással, teregetéssel töltenénk.
– A munka-gyerek-férj triászban hol van még idő és hely önmagára?
– Elevenembe talált – komolyodik meg Zita hangja. – Mostanában vettem csak észre, hogy a munkám és a családom mellett sokszor már nem maradt elég időm magamra. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nemegyszer, idő hiányában beáldoztam a saját magammal való törődést. Egyszerű kis semmiségekre gondolok! – hadarja –, például kapkodva festettem ki a körmöm. Ha volt rá időm egyáltalán, éjjel fél egykor. De ez csak most tűnik fel, amikor akármikor pingálhatom, ha éppen arra érzek késztetést. Vagy például a közelmúltban mentem el egy sminktanfolyamra. Ezek nagyon sokat tudnak lendíteni minden nőn. Én is határtalanul élveztem. Aztán mostanában döbbentem rá arra is, hogy az életörömeimet, a szabadságköreimet teljesen feladni azért, hogy mind a család, mind a munka terén teljesíteni tudjak, nem tanácsos. Miért? Mert a vonzerejét, sziporkáit tudja elveszíteni ezzel az ember. A Millával együtt töltött idő hozta meg bennem a vágyat arra is, hogy a jövőben ezt igyekezzek bölcsebben csinálni.
– Partner ebben a férje?
– Igen, enélkül nem működne. Ehhez kell egy társ, akit nem zavar, hogy a felesége alkotni, dolgozni akar. Tamás az átlag magyar felfogástól eltérően gondolkodik. Őt nem zavarja, ha a felesége szakmailag is sikeres. Nem zavarja, hogy van takarítónő, hogy bébiszitter segít nekem. Felemel, épít engem. Ha nem ilyen a társad, úgy borzasztóan nehéz karriert is építeni, anyának is lenni, nőnek is maradni, vonzónak is lenni. Csomó lehúzó erő van amúgy is. Ha még a férjed is beáll a kórusba, és naponta azon szörnyülködik, hogy: „Hogy van szíved egy-másfél évesen otthon hagyni a gyereked a dadusra?! Miért nem te takarítasz? Miért nem te vasalod ki az ingeket?”, akkor óriási erőfeszítés és szélmalomharc az élet. Egyébként én nem azt tapasztaltam meg az elmúlt tizenöt évben, amióta dolgozom, hogy egy nőnek ne lennének lehetőségei, csak azért, mert nő. Nem észleltem a hátrányos megkülönböztetést. Azonban azt is látom, hogy a női szerepek kevésbé engedik meg, hogy egy nő vezető is legyen, sokat is dolgozzon, és még anyaként-feleségként is helytálljon. Részben a belső gátak azok, amelyek visszatartanak bennünket, nőket attól, hogy sokféleségünket megéljük. Létezik bennünk egy kép, egy idea, amely a női szerepekhez kötődik. Viszont nem biztos, hogy mindig célszerű, ha egyszerre akarunk megfelelni az ideális nőről, anyáról, szeretőről alkotott – saját – elvárásainknak.
