Ahogy karácsony közeledik, egyre több emberben elevenednek meg gyermekkora ízemlékei. Nem csak a kopogós Konzum szaloncukoré, hanem azoké az élelmiszereké is, amelyeket nap mint nap ettünk – vagy épp sóvárogtunk értük.
A konzervipar virágzásának ideje volt a magyar szocializmus, amelyben vágytunk a nyugatira, de sokszor csak a vadkeleti jutott: nézzünk, mit ettünk-ittunk ekkoriban!
A korszak egyik meghatározó élménye volt az Útitárskrém – ahogyan arról Glázer Tamás A mi Riviéránk II. című retrókötetében ír, a Globus a hatvanas évektől nézte tehetetlenül azt, ahogyan a jugoszláv piacról magyar földre jutó húskrémeket fogyasztja kicsi és nagy. A trendet meglovagolandó a Szegedi Szalámigyár és Húskombináttal alakítottak ki elsőre furcsa együttműködést.
A Globus hozta a tudást csomagolás területén, a szalámigyár pedig, bármilyen fájó is ezt leírni, azokat az élelmiszeripari maradékokat, amelyekkel nem tudott mit kezdeni.
Ezekből készült a későbbi Útitárskrém, amelyben a nagy ötlet az volt, hogy két és fél konzervnyi mennyiségű élelmiszert tudtak a tubusba tölteni, a csomagolás ára pedig jelentősen alacsonyabb volt így.
Érdekesség, hogy az Útitárskrém születését megelőzően maximum mustárt, meg persze fogkrémet töltöttek ilyen csomagolásba, a húsos élelmiszer újdonság volt.
Gyerekek és felnőttek kedvenc étele volt
Egyedi még az Útitárskrém történetében az is, hogy a végül 1984-ben a boltok polcaira kerülő termék receptúráját a helyi KISZ-szervezet főzőversenyének egyik nyerteseként találták meg: az Útitárskrém mellett a Májaskrém született így. Az év júniusától, a kiránduló magyarok igényeire tervezve dobták piacra a kencét végül.
Három év múltán már évi több millió tubus fogyott a szendvicsbe valóból:
a mai napig sokan vannak, akik visszasírják, keresik, hogy kaphatnának valami olyasmit, ami legalább egy kicsit hasonlít az ízére.
És persze léteznek házi verziókhoz kialakított receptek is, igaz, a tubusos feeling ilyenkor hiányzik…
A korszak inkább másolni szeretett
Az Útitárskrém azért is érdekes terméke a szocialista élelmiszeriparnak, mert az inkább szeretett utánozni, mint valami teljesen újat fejleszteni. Ráéreztek például arra, hogy csipszet érdemes lenne készíteni, mivel szívesen ropogtatja, aki hozzájut – a magyar változat ugyanakkor burgonyaszirom lett, ami közel sincsen az eredetihez. A négercsók elterjedt már egész Európában, a szinte hungarikumnak tartott Túró Rudi pedig egy szovjet desszert, a szirok hazai ízlésre átalakított változata volt.
A gyorséttermezést is nyugatról másoltuk: a City Grill hálózat a McDonald’s betörése előtt próbálta meg kialakítani biztos hídfőállásait,
az amerikai nagytestvérhez hasonlóan franchise rendszerrel dolgozva. Ez azonban némileg labilisabb lábakon állt, így nem is tudott hosszasan megkapaszkodni a piacon. Az ételek minősége meglehetősen hullámzó volt boltjaikban, így hiába választották azt a taktikát a Meki piacra lépése előtt, hogy vidéken próbálja meg kiépíteni hálózatát. A minőséggel kapcsolatos problémák azonban nem tudták sikertörténetté tenni a City Grill-sztorit.
Az alutasakos Sió nem ért meg hosszú életet
Volt azonban egy olyan magyar termék, amelyhez hasonlót ma is vásárolhatunk: az alutasakos Sió italról van szó. A mi Riviéránk II. kötetében nem véletlenül kapott helyet – a Balatonnak szentelt könyvben a tó csatornájáról elnevezett italnak megvan a bérelt helye.
A hatvanas évektől Olaszországból behozott talpakon álló, alutasakban árusított frissítőket szerette volna a Sió hazánkban is meghonosítani, azonban ez a sztori a tasakon, nem a terméken bukott meg. Egyszerűen nem sikerült hazánkban megfelelő minőségben – és nagyon nagy mennyiségű selejt termelése nélkül – előállítani a csomagolóanyagot, ezért mindössze 5 évig vásárolhattak a nyaralók vagy a gyerekeknek kedveskedni vágyó szülők alutasakban értékesített italt.
Ha érdekel az is, hogyan telt egy karácsony a szocializmusban, erről is olvashatsz a Díványon!
