Nemi erőszak önvédelem megelőzés ragadozó szakértő interjú női önvédelem

Ha annyi nagy címletű bankjegy birtokosa lennék, ahányszor már arról panaszkodtam, hogy hatvankilós nőként semmi esélyem megvédeni magam a fizikailag sokkal erősebb férfiakkal szemben, már gazdag lennék. De nem vagyok. Nem ismerem az összes önvédelmi technikát. Egy átlagos harmincas nő vagyok, anyuka, aki szeretné megvédeni magát a verbális és fizikai támadásoktól. Egy nő, aki nem szeretné, hogy a (randi)partnere túl messzire menjen, aki nem akarja magát hibáztatni azért, mert megtámadják, és aki tudni szeretné, hogy melyik helyzetben mi a megfelelő megoldás. Amióta elolvastam Pintér Márton Kézikönyv emberi ragadozókhoz című könyvét, már tudom, hogy nem is vagyok akkora hátrányban a férfiakkal szemben. Van valamim, amim pont ugyanakkora, mint az övék, és éppolyan ügyesen tudom használni a saját védelmemben: az agyam. 

Pintér Márton expert3 szintű oktató, a Krav Maga Akadémia Budapest alapítója, itthon és világszerte tart önvédelmi képzéseket és oktat civileket, oktatókat és fegyveres testületek tagjait. Az önvédelem komplex megközelítésére törekszik, amely szükségszerűen többet jelent mozdulatsoroknál, mert az önvédelem nem a fizikai támadásnál kezdődik és nem is ott ér véget. A személyes biztonságunk védelmébe beletartoznak az emberi ragadozókról és módszereikről szóló ismeretek, az erőszak előtti magatartásformák felismerése, a döntéshozatal és a cselekvőképesség is. (A szerző ragadozóknak nevezi a másokat testileg-lelkileg bántalmazó vagy anyagilag kihasználó bűnözőket, szexuális indítékú elkövetőket, rablókat, stb.) Mindeddig arról, hogy miként tudunk az intuícióinkra, a józan eszünkre és az emberi ragadozókkal kapcsolatos ismereteinkre támaszkodva hatékony védelmet kialakítani, magyarul sehol sem írtak. Ezért megtette ő. Érthető, logikusan felépített, gyakorlati tanácsokat adó könyvet kaptunk tőle, ami nem riogat és nem kelt hamis biztonságérzetet. Egyszerűen őszinte. Már csak azért is, mert megírását azoknak a nőknek a történetei indították el, akikkel Márton személyesen is dolgozott.

„11 évvel ezelőtt kezdtem női önvédelmi szemináriumokat szervezni – kezdi Pintér Márton. – Több áldozattal beszélgettem, elmesélték a történetüket, ez hozzátartozott a feldolgozáshoz. A konklúzió a legtöbb esetben az volt, hogy az adott helyzetet vagy nem lehetett volna megoldani pusztán önvédelmi technikákkal, mozdulatsorokkal, vagy lett volna azoknál sokkal hatékonyabb megoldás. Fontosabb kérdés volt az, hogy miként lehetne felismerni egy veszélyhelyzetet vagy támadást, mielőtt az ténylegesen bekövetkezne, különösen, ha azt szexuális ragadozó követi el. Így kezdtem tanulmányozni az ide kapcsolódó angol nyelvű szakirodalmat, melyből kiderült, hogy meglepően sok lehetőségünk van a lehetséges erőszakos szituációk felismerésére és elkerülésére. Ehhez azonban fel kell tudnunk ismerni azokat az eszközöket és stratégiákat, melyeket a ragadozók használnak. Ha képesek vagyunk olvasni a jelekből, ha megértjük, hogyan működnek és milyen módszereket használnak ezek az emberek, akkor biztonságosan ki tudunk lépni helyzetekből.” 

Senki sem szeret folyamatos fenyegetettségben, veszélyben élni. Igyekszünk úgy hozzáállni a támadásokhoz, amikről hallunk, hogy ezek velünk – vagy a családunkkal – soha nem fognak megtörténni. Nem akarunk beszélni vagy tanulni arról, hogy mi történne, ha egy erőszakos ember célpontjává válnánk. Szeretjük elhitetni magunkkal, hogy bennünket nem érhet támadás, és ha igen, akkor is kezelni tudnánk a helyzetet. A valóságot azonban nem érdeklik a mi jól bevált tagadási vagy relativizálási technikáink, sem a tévhiteink.

Az erőszakoló nem mindig a kapucnis felsős, rosszarcú ismeretlen

„Számos okból az erőszak valódi természete nem nagyon került be a köztudatba – folytatja a könyv szerzője. – A médiában jellemzően hamis kép jelenik meg róla. Az erőszakoló egy sötét sikátorban utánunk settenkedő kapucnis, sötét arcú ismeretlen, aki minimum csúnya, és soha nem udvarias vagy elbűvölő. Miközben például Amerika egyik leghírhedtebb gonosztevője, Ted Bundy jóképű és kedves férfi volt, megnyerő modorral. Éppen ezért lehetett annyi áldozata. Nem nézett ki és nem is viselkedett úgy, ahogy legtöbben egy erőszakolót vagy sorozatgyilkost elképzelünk. Az elkövetők – akik nagyobb eséllyel kerülnek ki az ismeretségi körünkből – jól tudják, hogy bájjal és kedvességgel, manipulációs technikákkal és gyengeségeink kihasználásával sokkal könnyebben eljutnak a testünkig. Ugyan, mit várunk, miként fog viselkedni az, aki be akar jutni a lakásunkba vagy azt akarja, hogy felmenjünk hozzá?”

Számomra ezért is olyan fontos a könyv gyakorlati szemlélete, ugyanis tételesen bemutatja, milyen módszerekkel igyekeznek a bizalmunkba férkőzni az elkövetők, és milyen jelekből vehetjük ezt még időben észre. Ugyanígy forradalmiak számomra azok az információk, amik leírják, hogy milyen viselkedésformák mutatnak bennünket könnyű célpontnak az emberi ragadozók szemében, és hogy miként történik az áldozat megfigyelése, tesztelése és levadászása.

Nem feltétlenül a rajtunk levő ékszereken vagy az öltözködésen van a hangsúly: sokkal többet számít a testtartásunk, a hétköznapi viselkedésformáink, interakcióink és az, amit sugallunk magunkról. Az elkövető választhat engem áldozatának, ha nyilvánvalóvá válik számára, hogy én nem állok ki magamért. Például ha a lábamra lép vagy szándékosan hozzám ér és én kérek bocsánatot a történtekért, akkor ebből látja, hogy inkább elnézést kérek valamiért, ami nem az én hibám, mint hogy belemenjek bármilyen konfliktushelyzetbe. A konfliktus ilyen görcsös kerülése a ragadozók szemében áldozati jel.

Az önvédelem része, hogy kiállsz magadért

A könyv egyik legszemléletesebb példáját Gavin de Becker időközben itthon is megjelent A félelem adománya című könyvéből fordította le Pintér Márton. Ez az intuícióról, beleérző képességünkről beszél, amely nyomban jelzi nekünk, ha egy szituáció vagy ember veszélyes lehet. Csakhogy nőként ezt elnyomjuk magunkban, feláldozzuk az udvariasság és társadalmi elvárások oltárán.
„Példa erre az a nő, aki késő este egyedül vár a liftre. A lift egyszer csak megérkezik, és amint az ajtó kinyílik, a nő meglát benne egy férfit, aki ugyanabba az irányba megy, mint ő. Az első benyomása a férfiről, hogy félelmetes. (...) A lift nyitott ajtóval áll az emeleten, és a nő dönthet úgy, hogy vár pár percet egy újabb liftre, és dönthet úgy, hogy beszáll. Legszívesebben várna egy másik liftet, de nem szeretne bunkó lenni a férfival. A kultúránkban számos elvárás él a nőkkel szemben, ami nehezíti a helyzetüket az önvédelemben: legyen kedves, nyitott, készséges, mindig válaszoljon, ha megszólítják. (...) Ugyan ki szeretne bunkónak vagy ridegnek látszani? A példánkban szereplő nő ezért inkább hátat fordít a megérzéseinek, meggyőzi magát, hogy csak félős és képzeleg. (...) Udvariasságból önként belép egy hangbiztos, zárt fémkalitkába, ahol percekig egyedül lesz egy férfival, akitől fél…”

„Ez azért is érdekes – reagál a szerző –, mert én férfiként nem gondolom, hogy bántóan viselkedne ilyenkor a nő, aki nem száll be. Sokkal inkább semleges. Egyébként pedig miért érdekel minket ennyire azok véleménye, akik mellé félnénk beszállni a liftbe? Miért akarunk megfelelni idegen embereknek? Szerintem a nők sokszor azért kerülnek bele egy helyzetbe, ahol az egyedüli megoldás tényleg csak a fizikai erőszak, mert előtte túl sokáig akartak kedvesek és udvariasak lenni. Ugyancsak szólaljon meg a vészcsengő és tudjunk nemet mondani, ha például a férfi egy kapcsolat zavarba ejtően korai szakaszában drága ajándékkal, utazással lep meg, vagy arról beszél, hogy benneteket a sors örökre egymásnak rendelt, noha még alig ismer. Lehet, hogy a rajongása számodra hízelgő, de a viselkedése jelzi, hogy miként képzeli el a szerepeket a kapcsolatban, mivel nem veszi tiszteletbe azt, hogy te miként képzeled el a kapcsolatotok kiteljesedését. Ugyanígy vedd észre, amikor valaki süket arra, ha te nemet mondasz valamire, például nem veszi figyelembe, hogy te milyen helyet választasz egy randihoz vagy azt, hogy szakítani akarsz vele.”

Mindig figyeljük, milyen érzéseket vált ki belőlünk a másik egy-egy tette, viselkedése. Ha rossz érzésünk támad, félünk, gyanakszunk vagy vonakodunk megtenni valamit, akkor az azt jelenti, hogy megszólalt a vészcsengő. És ez soha nem véletlen. 

Gyengébbik nem?!

„Ráadásul a mai kultúra tévesen azt a képzetet sugallja, hogy egy nőnek gyengének kell lennie – folytatja Pintér Márton. – A neveltetés, a társadalmi elvárások elhitették a nőkkel, hogy mindig gondoskodónak, gyengédnek kell lenniük, udvariasan kell viselkedniük és kell melléjük egy férfi, aki megvédi őket. Ugyanígy elvárássá vált, hogy válaszolniuk kell, ha valaki megszólítja őket, és hogy az a vonzó, ha sejtelmesek és határozatlanok. Ez mind-mind tévedés. Genetikailag ugyanazok a nők vagytok, akik évezredeken keresztül meg tudták védeni a lakhelyüket és a gyerekeket mindaddig, amíg a férfiak elmentek vadászni. A gyengébbik nem fizikailag és testsúlyban kevesebb ugyan, de valóságban csak akkor gyengébb, ha így tekint magára. Ha a történelmünk során a nők mindig gyengébbnek bizonyulva vesztettek volna, és nem lettek volna képesek megvédelmezni az utódaikat, akkor most nem beszélgetnénk itt.

Hogy lehet gyenge az a nő, aki vészhelyzetben képes leemelni egy kocsit a sérült gyerekéről? Vagy hogy volt képes pár hónapja egy 14 éves debreceni kislány sikeresen ellenállni, harapni és elmenekülni a 62 éves férfi markából, aki egy mosdóba rángatta be őt? Miért van az, hogy egy anya magáért nem biztos, hogy kiáll, de sarokba szorított állatként, foggal-körömmel képes harcolni, ha a támadó a gyereke ellen fordul? Ilyenkor persze segítenek neki a hormonok, mégis tény, hogy az anya fizikai képességei az ereje, az ügyessége, a technikái, a lehetőségei a helyzet megoldására ugyanazok, függetlenül attól, hogy ki a támadás célpontja. És mégis egy anya ilyenkor gondolkodás nélkül képes beleállni bármilyen harcba, tehát a sikeres önvédelemben a legtöbb esetben nem a fizikai erő vagy technikák hiánya képez akadályt. Nem igaz, hogy ha hagyod magad, kevésbé sérülsz vagy hamarabb vége lesz. Egyet biztosan tudunk: ha nem állsz ki magadért, akkor megszenvedsz. Ha ellenállsz, akkor pedig vagy megszenvedsz, vagy nem.”

A nemi erőszak áldozata miniszoknyában volt – és?

Ami még érdekes volt számomra a könyvben, hogy a nemi erőszak esetében nem tesz említést az öltözködésről. Szó esett arról, hogyan választ a ragadozó áldozatot a testtartás és más reakciók alapján, de a miniszoknya nem szerepelt az okok között.

„Elsősorban azért, mert én határozottan elutasítok mindenféle áldozathibáztatást – mondja a szerző. – Az áldozat az, aki a bűncselekményt megszenvedi, és az elkövető pedig az, aki elköveti. Ezeket a szerepet érdemes a helyükön kezelni. Igen, egyetértek azzal, hogy rengeteget tehetünk azért, hogy ne legyünk áldozatok és hogy kiiktassuk a viselkedésünkből azokat az elemeket, amelyek könnyű célpontként tüntetnek fel minket. De ettől még ha téged bántanak, akkor nem te vagy hibás, nem te vagy felelős a támadásért. Nem azért erőszakolnak meg, mert miniszoknyában vagy, hanem mert meg akarnak erőszakolni. Így nevezzük azt, amikor te nem akarod, ellentmondasz, de fizikai erővel, befolyásolással vagy más módon rávesznek, hogy megtedd. Óriási különbség, hogy a miniszoknyát tekintjük hibásnak vagy az erőszakolót.” 

Jó példa erre a zebra. A fővárosban vagy nagyobb városokban mindenki tudja, hogy a zebra gázolás szempontból veszélyes hely. Elvárás és saját felelősségünk, hogy ha rálépünk, akkor alaposan nézzünk körbe, mert a zebra önmagában nem jelent számunkra biztonságot. Mégis, amikor valakit elgázolnak a zebrán, halljuk azt, hogy bárki is, a gyalogos felelősségét keresi, és arról beszél, hogy miért nem nézett körbe, hisz mindenki tudja, hogy szoktak gázolni a zebrán? Ott nem ez történik, nem automatikus az áldozathibáztatás. Evidens mindenki számára, hogy a zebrán a gyalogosnak van elsőbbsége, és ha ott elütötték, az az autós hibája. Nem kérdőjelezzük meg a szerepeket és azt, hogy ki miért hibás, vagy ki mit tehetett volna. Senkit nem érdekel, hogy a gyalogos elmulasztotta a körbenézést vagy hogy mennyire lassan ment át. „Én hasonlóan látom a megerőszakolást is – magyarázza a szerző. – Ott sem az kellene, hogy legyen a kérdés, hogy egy nő miért hozott rossz döntést, amikor felment valaki lakására, vagy miért nem védte meg az italát a drogtól. Az elkövetésért, azaz a történtekért az elkövető a hibás.”

A női önvédelmi fegyver itt van bennünk, beépítve

„Minden nőnek joga és lehetősége van kifejezésre juttatni, hogy egy férfi hogyan viselkedhet a társaságában, és hogyan nem – folytatja Pintér Márton. – Ahogy joga és lehetősége otthagyni annak a férfinak a társaságát, aki számára nem kívánt módon viselkedik, ugyanígy szabad és lehet nemet mondani és kilépni egy olyan helyzetből, amiben rossz érzése van, vagy csak hezitál. Merhet hallgatni a rossz érzésre a gyomrában, merhet időt kérni, kérdezni és visszautasítani. Nem kell az udvariasságnak vagy a társadalmi nyomásnak győznie. A tagadásunk, belső vívódásunk, öngyőzködésünk gyakran akadályoz meg bennünket abban, hogy éberek maradjunk és észrevegyük, ha egy ragadozó tesztel minket.”

Van tehát egy éjjel-nappal működő, kikapcsolhatatlan önvédelmi eszköz a kezünkben: a megérzésünk, az intuíciónk. Hát használjuk! Egyfajta mentális szemléletváltásra van szükségünk, hogy valóban hatékonyan meg tudjuk őrizni a személyes biztonságunkat.