Fitos Veronika a rehabon hallott először a társfüggőségről, pedig, mint mondta, addikciója már az anyaméhben elkezdődött. A jelenleg tapasztalati segítőként tevékenykedő szakértő 33 évesen, 2021 márciusában került Kovácsszénájára, ahol felismerte: minden szeretetfoszlányért bármit képes volt megtenni. Őszintén mesélt a fájdalmakkal és szenvedésekkel teli gyerekkoráról, a múltjáról, a függőségéről, a felismeréseiről, a kapcsolatairól, a felépüléséről és a jövőjéről. Interjú.
Amikor először beszélgettünk, annyira megragadt bennem az a mondatod, hogy társfüggőként minden szeretetmorzsára szükséged volt, bármennyire kevés is az. Mindegy, hogy miért, de szeressenek.
Ezzel négy és fél évvel ezelőtt szembesültem, amikor 2021 márciusában bekerültem a rehabra. Addig azt sem tudtam, mi az a társfüggőség.
Hogyan néztél szembe azzal, hogy te is érintett vagy?
Összeomlottam, zokogtam. Egy csoportfoglalkozáson vetítette ki egy aktuális segítő a társfüggőség tüneteit. Egy fél órás sírás után tudtam csak elmondani, hogy az összes pont igaz rám.
Mik voltak ezek?
A történetem már az anyaméhben elkezdődött, mert azt már a magzat is érzi, ha a szülei házassága nem kiegyensúlyozott. Diszfunkcionális családban nőttem fel, amelyben jelen volt a parentifikáció is, teljesen elcsúsztak a szerepek. Aztán az egész gyerekkoromat végigkísérte a bántalmazás, amely épp nem fizikai volt, hanem verbális, azt viszont kaptam mindenhonnan. A csoportfoglalkozáson az is kiderült, hogy nem tudok egészségesen működni, nem vagyok tisztában a határaimmal. Nincs önképem, és az önszeretetem sem alakult ki. Azzal a kulcsmondattal tudom a leginkább jellemezni a társfüggőségemet, hogy
nekem mindig kellett valaki, aki megmondta, milyen legyek, mit csináljak, és épp mit szeressek.
Nekem nem volt esélyem választani, ez a betegségem, és nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt felismerhettem.
Említetted a gyerekkorod – milyenek voltak a kapcsolataid?
Nagyon ragaszkodtam személyekhez, gyerekként édesanyámhoz – vele volt nagyon társfüggő a viszonyom. Felcserélődtek a szerepeink, amelyben egyébként mindkettőnknek megvolt a része.
És mi volt a helyzet a kortársakkal?
Sokat bántottak és csúfoltak, mert nagyon kövér voltam. A gimiben célkereszt volt a fejemen, a verbális bántalmazás ott harapózott el igazán, olyannyira, hogy bujkálnom kellett a folyosón. Amikor aztán 145 kilósan még az is kiderült, hogy mindenféle betegségem van, köztük pajzsmirigy-alulműködés, PCO-szindróma –, depressziós lettem és már a suliba sem tudtam bejárni. Anyám teljesen kétségbeesett, én meg csak sírtam és öngyilkossági gondolataim voltak. Anyu kérésére ekkor kaptam az orvostól az első nyugtatót, amit aztán nem az előírt adagolás szerint kezdtem el szedni.
Itt kapcsolódott a társfüggőséghez a szerfüggőség is, és elindult a lavina.
Hogy emlékszel vissza erre az időszakra?
Küzdöttem a súlyommal, próbáltam leadni a kilóimat, nagyon nehezen sikerült is, de jött egy orvos, akitől megkaptam: „ha nem fogy le, 25 éves korára meg fog dögleni”. Ekkor voltam 17 éves, akinek azt is mondták, hogy valószínűleg gyereke se lehet. Ez is olyan időszak volt, amikor az önbizalmam, az önbecsülésem és az önszeretetem folyamatosan a mélységeket súrolta. Ilyenkor pedig kellett valaki a környezetemben, aki megmondta, hogy ki legyek. Minden szeretetfoszlányért képes voltam bármit megtenni.
Mit éreztél, amikor bántottak?
Azt, hogy nem érek semmit, hogy annyira kevés vagyok ahhoz, hogy emberként tekintsenek rám. Automatikusan felerősödött az alkalmatlanság-érzetem, az, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy éljek, és arra, hogy egyáltalán kinyilvánítsam a véleményem. Aztán meg jött az iszonyatos nagy fájdalom.
Olyan mélyen éreztem azt a fajta gyűlöletet és undort, amit velem szemben kifejeztek a bántalmazóim, hogy az szinte már nem is az én érzésem volt.
Társfüggőként eleve érzékenyebb is vagyok az átlagnál, így nagyon könnyen átvettem és a mai napig is átveszem mások érzéseit: ez aktív koromban átok volt, de most, a munkámban már áldás, mert ezt is megtanultam kezelni.
Az édesanyáddal hogyan alakult közben a kapcsolatod?
Úgy 25 éves lehettem, amikor nagyon beteg lett, agyvérzést kapott. Miután a vele való viszonyom volt a legerősebb társfüggő kötődésem, úgy éreztem, belehalok, egyszerűen nem tudtam kezelni az érzéseim. A szerhasználatom így még jobban fölerősödött, rengeteg nyugtatót szedtem. Anyukám végül felépült, nekem viszont jött a felismerés 27 évesen, hogy kimaradt a tinikorszak az életemből. Aztán jött egy házibuli, ahol kábítószert kevertek az italomba, amikor mosdóra mentem.
Ki tette ezt?
Az a srác, aki aztán a nagy szerelmem lett. A társfüggő kapcsolatom.
Hogyan emlékszel vissza rá?
Nem élt tisztességes életet, ezt nagyon korán megtudtam róla, de nem érdekelt, mert boldog voltam, hogy végre kaptam figyelmet egy fiútól. Attól a férfitól, aki játszott az érzéseimmel, akinek mindent elhittem, és aki aztán kőkemény bántalmazóm lett. Ezzel a kapcsolattal lett igazán horror az életem.
Mennyi ideig tartott?
Öt évig – ebben aztán minden benne volt, nagyon-nagyon sok pénzem bánta, hitelekbe is vertem magam, miközben folyamatosan kábítószereztem. Bármit kínált, semmire sem mondtam nemet – a szer meg ez a srác lett a szerelmem. A társfüggőségnek is ez az egyik lényege, hogy úgy használsz egy személyt az életedben, mint a kábítószert. Újra és újra belefutottam ugyanazokba a körökbe, csak közben egyre súlyosabb lett a helyzetem.
Három hónap alatt 50 kilót fogytam, és közben jött a bántalmazás is a kapcsolatunkba.
Mindezek ellenére is maradtam, sőt még én kértem bocsánatot – elhittem azt, hogy nem vagyok szerethető, ha pedig bántott, meg voltam róla győződve, hogy megérdemeltem, mert én tettem valami rosszat.
Az élet más területein hogyan tudtál így működni?
A szerhasználatom kezdetekor elég jó pozícióm volt, egy művelődési házban dolgoztam vezető beosztásban, emellett újságíró voltam egy kis, vidéki lapnál. A fiú és a szerhasználat miatt ez egy fél év alatt lett semmivé, de nemcsak a munkámat, hanem a családomat is elvesztettem. De nekem mondhatott bárki bármit, folytattam mindent tovább, ahogy addig, miközben jöttek az újabb és újabb mélypontok.
A szüleim kétszer dobtak ki otthonról, amiért nagyon becsülöm őket, mert borzasztóan nehéz lehetett meghozni ezt a döntést, amellyel egyébként akkor a legeslegjobbat tették velem.
Nem tudom, közben hányszor jöttem össze meg mentem szét ezzel a fiúval: utóbbi akárhányszor bekövetkezett, annyiszor alázott, vert meg. Az első ilyen alkalom majdnem az életembe is került.
Mikor jött el a mélypont?
A Covid alatt volt egy három hónapos leállási kísérletem, de ahogy véget ért a járvány, ez a fiú megint bekopogott az ajtómon, én pedig visszaestem.
És ez a fiú akárhányszor kopogott be az ajtómon, annyiszor estem vissza. Csak addig tudtam józan maradni, amíg a fiú nem volt velem.
Az utolsó köröm 2020 augusztusától 2021 márciusáig tartott – ez hozta el azt a fajta mélypontot, amikor utcára kerültem 12 millió forintos adóssággal, és nem volt senkim. Csak ez a srác, akivel együtt anyagoztam, de már utáltam, undorodtam tőle, magamtól, a helyzettől, a cucctól, mindentől, és azt éreztem, még meghalni sem tudok.
Sosem fogom elfelejteni: 2021. március 15-én kértem segítséget.
Kitől?
Az anyukámat hívtam fel az éjszaka közepén, aki azt mondta, gyere haza, segítünk. Néhány nappal később már Kovácsszénáján voltam, a rehabon. Ekkortól kezdődik a felépülésem. Az ott töltött 11 hónapban nagyon sok felismerés jött a gyerekkoromról, a szerhasználatomról; a segítőimnek nagyon sok munkája volt abban, hogy a társfüggőkre jellemző rózsaszín ködöt, illúzióvilágot megértsem. Nagyon kemény meló volt, de minden egyes perce megérte.
Hogyan fogadta a család a jó útra tért Verát?
Végig mellettem voltak a felépülésemben. Végig. Amíg rehabon voltam, minden hónapban egyszer ott voltak a családi csoportokon, pedig 200 kilométert kellett utazniuk. Nyitottak és támogatók voltak, és a mai napig azok.
Milyen az életed most, hogy vagy?
Jól, lassan öt éve vagyok felépülésben. Meg tudtam bocsátani magamnak, jó társfüggő módjára, magamnak a legnehezebben. Mindenki másnak előbb sikerült.
Mindenkinek?
Igen, a bántalmazóimnak is, ez viszont nem jelenti azt, hogy nem haragszom rájuk. A mostani tudásommal tisztában vagyok azzal, hogy egy bántalmazó is sérült, de már nem szeretném felmenteni a tettei alól, tisztában vagyok a határaimmal – nekem ezt is meg kellett tanulnom a helyére rakni. Számomra a megbocsátás nem az, hogy elfelejtünk mindent, hanem az, hogy a saját lelki békém érdekében nem cipelem tovább a sok bántást.
Ezeket az önismeretem során szépen kipakoltam magamból, de azt soha senkinek nem tudom elfelejteni, hogy bántott. Így jutottam el a békéhez, és ennek köszönhetem azt, hogy most tényleg jól vagyok. Nekiálltam élni az álmaimat.
Milyen álmaid vannak?
A betegségemnek köszönhetem például a hivatásom. A segítői szakmában megtaláltam azt, amit mindig is kerestem. Ha ismerem önmagamat, akkor azt a képességemet, hogy érzem a másik személyt, nagyon jóra is tudom fordítani – ebben szeretnék minél többet fejlődni. Szeretnék nagy teret adni a saját a vállalkozásomnak, mert a célom az, hogy a bennem lévő tapasztalattal és tudással másoknak is segíthessek. Ez van most az első helyen, utána pedig az, hogy szeretnék egy működő párkapcsolatot.
Hezitálok abban, hogy szeretnék-e anya lenni: ha a Jóisten adja, akkor az leszek, ha nem, akkor nem – ezzel is elfogadásban vagyok. És igen, szeretnék egy kutyát.
Ha kívánhatnál még egyet, mi lenne az?
Most megfogtál… Kiegyensúlyozottságot. Igen, azt, hogy tudjak mindig józanul látni, és képes legyek mindig tiszta szívvel dönteni. Azt kívánnám, hogy a tudatosságom soha ne hagyjon el.
Ha szívesen megismernél egy, kizárólag szenvedélybeteg nők számára fenntartott rehabiltációs otthont is, ezt a videónkat ajánljuk.
