Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Teljesen parttalan, meddő viták terepévé válik a közösségi média politikai témákban, mégis tömegek vesznek részt ezekben a diskurzusokban. Miért éri meg a gyakran sárdobálásba forduló vitákba belemenni? Erre kerestük a választ.
A közösségi média ritkán tud valódi párbeszédet kialakítani érzékenyebb témákban, a politikát pedig mindenképp ide sorolhatjuk. Ennek ellenére vállalják a kommentháborút egy-egy cikk vagy bejegyzés alatt. Borbándi János pszichoanalitikust kérdeztük arról, mi indokolja ezt.
A témát politikai kommunikációs vetületében a MediaFuture járta körül: a kommunikációs szaklap cikkét itt találod.
Általánosságban véve mi motiválhatja az embereket, amikor politikai témában megnyilvánulnak a közösségi felületeken? Ez a terület mindenképp darázsfészek, konstruktív vitára nem lehet számítani a Facebookon, miért vágnak sokan mégis bele?
Ha nagyon egyszer űen szeretnénk erre válaszolni, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy azért, mert ilyen az emberi természet – szeretünk beszélgetni. Nagy mértékben ez tartja össze az emberi közösségeket. Politikáról is szeretünk beszélgetni, hiszen a politika valójában a közös dolgaink összessége. Sőt, inkább azt mondanám, hogy többnyire azokban a társadalmakban van valami nagyon nagy baj, ahol nem, vagy csak nagyon halkan beszélnek politikáról.
Az egészséges társadalmak jellemzője, hogy az emberek szabadon beszélgetnek a közös dolgaikról, ha úgy tetszik, politizálnak.
Az persze egy más kérdés, hogy mit értünk politika alatt, hol és hogyan beszélünk erről. Ha azt tapasztaljuk egy közösségben, hogy minden közös ügy nagyon gyorsan az aktuális hatalom léte vagy nem léte köré szerveződik, akkor feltételezhetjük, hogy ott valami rendszerszinten nem működik jól. Az egyik oka tehát annak, hogy – ahogy a kérdésben szerepel – „konstruktív vitára nem lehet számítani”, társadalmunk jelen állapotában keresendő.
A másik ok valószínűleg a felület, a Facebook jellemzőiben. Egészen másként beszélget az ember sorban állás közben szóba elegyedve a piacon egy ismeretlennel, mint a Facebookon egy profillal. Egy valóságos emberről számtalan dolgot megtudunk anélkül, hogy akár egy szót is szólna. Látjuk az arcát, észleljük a mimikáját, a gesztusait, beszédmódját, hanglejtését, ruházatát, életkorát és számtalan más dolgot. Bármit is mond, mindenképpen árnyalja az, ahogyan mondja és amilyennek őt látjuk.
Ezeknek az információknak a mentén akaratlanul is kontextusba helyezzük, értelmezzük a másik mondandóját.
A Facebookon erre nincs lehetőség, ott – jó esetben – egy profilképpel próbálunk szóba elegyedni, aminek nincsen sem valódi arca, sem története, igazándiból nem egy valódi ember. Mindketten meg vagyunk fosztva fontos kommunikációs csatornától, ami segítene értelmezni a mondataink érzelmi tartalmát. Mindemellett néhány soros üzenetekben próbálunk eszmét cserélni bonyolult, sokrétű kérdésekről. Senki nem fog a Facebookon több oldalas esszékben értekezni, de ha meg is tenné, sem valószínű, hogy széles olvasóközönsége lenne. Ezek a körülmények szükségszerűen a leegyszerűsítés, a jó-rossz, szeretem-nem szeretem, ha úgy tetszik: a barát-ellenség irányába viszik a beszélgetést.
A politikai témájú cikkek vagy egyéb, nagyobb elérésű bejegyzések alatti kommentszekciókban tömegek jelennek meg. Magyarázhatja ezt a FOMO (a kimaradástól való félelem) megjelenése az átlagemberek szintén is a politikában?
Nem kötném kifejezetten a FOMO érzéséhez, de kétségtelenül látszik, hogy sok ember számára fontos, hogy kommentelje a híreket. Biztosan szerepet játszik ebben az arra irányuló vágy, hogy valamiképpen részesei legyünk a bennünket érintő kérdések alakulásának – még ha azzal az alacsony hatásfokkal is, ami egy kommenttel várhatóan elérhető. Az sem elhanyagolható, hogy egy szellemesebb, vagy akár szélsőségesebb kommenttel, lájkokban és viszontválaszokban mérhető, jelentős figyelemre lehet szert tenni az adott virtuális közösségben – úgy tűnik, mintha sokan látnának.
Persze ez nem valódi figyelem, de az adott pillanatban úgy tűnhet, és ez nagyon jó érzést tud okozni.
Érdemes azonban feltenni a kérdést, hogy tényleg az adott témákról szólnak-e ezek a kommentcunamik. Úgy gondolom, alapvetően nem, még ha úgy is tűnik. Látszólag tartalmilag az adott témához kapcsolódnak a megjegyzések, de valójában ez az identitás kifejeződésének terepe, ahol átélhetjük az azonosságunkat a „saját” csoportunkkal és a különbözőségünket az „ellenséges” csoporttól. Ez rögtön meg is magyarázza, hogy – kevés kivételtől eltekintve – miért ilyen kilátástalanok ezek a viták. Az identitás ugyanis alapvetően nem vita tárgya, azt csak megélni lehet. Arról értelmetlen vitatkozni, hogy Fradi vagy Újpest, erről nem vitaestet szoktak rendezni, hanem focimeccset, ahol ki-ki átélheti a saját csoportjával való azonosulást. Van akinek zölden dobban a szíve, van, akinek lilán – van, akit pedig ez a kérdés teljes mértékben hidegen hagy, de neki is megvannak a saját identitáscsoportjai az élete másik szegmensében.
A párbeszéd helyett általában az egyes politikai oldalak hívei a saját meggyőződésüket hangoztatják ezeken a felületeken is. A véleménybuborék erősítése lehet a cél, vagy milyen magyarázatot lát a jelenség mögtt?
Minél nagyobb a belső bizonytalanság – és ez alatt éppúgy érthetünk egy egyént, mint egy csoportot –, annál inkább felerősödnek az identitással kapcsolatos kérdések, annál inkább törekszünk arra, hogy szorosabban kötődjünk azokhoz a dolgokhoz, amelyek az önazonosságunk részét képezik. Minden ember számára vannak olyan csoportok, közösségek, amelyekhez való tartozás az identitásának, saját önálló emberként való létezésének, annak a „valaminek”, aminek saját magát megéli fontos részét képezik. Sok más ilyen dolog is van egyébként, de most a csoportokról beszélünk.
Lehet ilyen közösség a család, a nemzet, egy vallás, egy népcsoport, egy ideológia, hivatás, akár egy futballklub is. Kinek mi fontos az életben.
Ezeken többnyire nem gondolkodunk, de amikor összezavarodnak a dolgok körülöttünk, valahogy eszünkbe jutnak és hirtelen érdekesek lesznek. Ha úgy érezzük, a társadalomban zavarodnak össze a dolgok, akkor is fontossá válik annak a megélése, hogy hová tartozunk, milyen közösségnek vagyunk biztosan a tagjai. Ennek az eszköze, ha kifejezem, hogy milyen vagyok és az is, hogy milyen nem vagyok. Ha megélem, hogy ki nem vagyok, azzal valójában erősítem magamban azt az érzést, hogy ki vagyok. Ezért kell a focimeccsen az másik csapatot leértékelő nótákat énekelni és többek között ezért van a legtöbb nemzet nagyon rossz véleménnyel a közvetlen szomszédjáról.
Pontosan ez történik a kommentszekcióban : tudom, hogy mit gondolunk „mi”, azt is tudni vélem, hogy mit gondolnak „ők”, és azt is, hogy „mi” mit gondolunk arról, amit „ők” gondolnak. Ha ennek megfelelően kommentelek, akkor erősítem a saját csoportomhoz tartozást. Így ezeknek a vitáknak a célja alapvetően nem a másik meggyőzése, vagyis annak a megélése, hogy találunk egy közös igazságot, valami azonosságot, épp ellenkezőleg, annak a kifejezése, hogy miben különbözünk.
Ez sajnos gyakran akkor is így van, ha miközben leírom, tényleg azt gondolom, hogy meg akarom győzni a másikat. Ezt gondolom, de nem ezt érzem.
Miért „éri meg” valakinek ezekben az eldurvuló párbeszédekben benne maradni, az első sértés után válaszolni, rengeteg időt tölteni ezekben a diskurzusokban?
A Facebook ( és rengeteg más internetes felület) működési logikájából és technológiai hátteréből adódóan felerősíti a szélsőséges véleményeket. Az algoritmus homogén véleménybuborékokat hoz létre, a chatfelületen a fent leírt módon leegyszerűsített párbeszédek folynak, a szűretlenül, vagy nem kellően kiérlelt szűrőkön keresztül megjelenő véleménynek rombolják a kulturális normákat – hogyan észleljünk egy másik embert, mit mondhatunk róla és mit nem. Ezért éri meg.
Mert sokan érzik magukat támadva az identitásukban és erre adott válaszként igyekeznek megerősíteni a saját identitáscsoportjukhoz való tartozásukat, amitől azután mások érzik magukat támadva és így tovább.
Ez pedig növeli a társadalom különböző csoportjai közötti szubjektív távolságot. Sokkal könnyebb így ellenségesnek érezni valakit, mint amikor az életben találkozunk. A politika pedig rátalált erre a mechanizmusra és ez megváltoztatta a hatalom megszerzéséért folytatott küzdelmet. Rájött, hogy ha növeli a saját tábora és a rivális tábor közötti távolságot, azzal növelheti a hatalom megszerzésének esélyét. Így azok a vezetők, akik funkciójukból eredően elvileg a teljes társadalom vezetői lennének, egyre inkább úgy működnek, mintha csak a saját szűken vett választói csoportjukat képviselnék, sőt arra törekszenek, hogy ezek a csoportok egyre zártabbak legyenek. Így kapcsolódik össze a technológiai változás a hatalomtechnikai manipulációkkal. A probléma csak az, hogy ezek az egymásnak uszított csoportok valójában egy nagyobb közösség, a társadalom, az ország, a nemzet –, ahogy tetszik – alcsoportjai és ezek közötti feszültség rombolja a teljes közösség stabilitását.
Ha egy politikai vezető azt mondja, hogy nem részei a nemzetnek azok, akik nem rá szavaznak, kritikusak vele szemben, akkor azok az emberek, akik ezzel kiszorítva érzik magukat a közösségből, és akik identitásának valószínűleg szintén fontos részét képezi nemzeti önazonosságuk, érthetően érzik úgy, hogy elveszítették a biztonságukat, amit megpróbálnak visszanyerni valamilyen módon. Mellesleg a vezető tábora is azt érzi, hogy támadás alatt van, hiszen a az ország lakóinak a fele „nem része a közösségnek”, így nekik kell megvédeni a belső ellenségtől a hazát.
Igazi nagy társadalmi kataklizmák kivételével persze ilyen esetben valójában csak a vezető hatalmának fenntartásáról van szó.
Különösen nehéz helyzet, ha az „ellenség” alcsoportja egy olyan nagyobb közösségnek a tagja, amihez én is tartozom. Nagyon nagy erőfeszítést kell ilyenkor tenni, hogy olyan rossznak és fenyegetőnek tudjam látni, amilyennek szeretném. Ezért tudnak olyan élesek lenni a családon belüli viták és olyan véresek a polgárháborúk. Úgyhogy nem árt, ha a különbözőségeink felismerése mellett arra is figyelmet fordítunk, hogy tudatában maradjunk annak, hogy miben vagyunk azonosak. Akár még kommentelés közben is.
Nem tudod, hogyan reagálj egy gonosz kommentre? Ebből a cikkünkből kiderül, hogy jársz a legjobban.
