Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gábor 8 éves koráig nem emlékszik semmire a gyerekkorából. Azt gyanítja, azért, mert nem tudta feldolgozni azt a traumát, hogy az édesanyja lemondott róla és két nővéréről. Boldog születésnapról készült fotója is csupán egy van – azt is a mesterséges intelligencia (AI) készítette.
Gábor gyerekkori fotója az SOS Gyermekfalvak, az október 7-i, állami gondoskodásban élő gyermekek napján indított, új kampánya nyomán alakult át, hogy megmutassa, milyenek is lehettek volna legfiatalabb évei, ha boldog, szerető családban nő fel.
Az eredeti fotókon a gyermekvédelmi gondoskodásban felnőtt fiatalok gyerekkorának valódi pillanatai láthatók, a mesterséges intelligencia segítségével készült, „párhuzamos valóság” képkockáin pedig az, hogy milyen lehetett volna Gábor gyerekkora, ha megkapta volna azt a szeretetet és biztonságot, amire vágyott.
Így nőtt fel anya nélkül Gábor
A már felnőttként szociális munkásként dolgozó Gábor gyermekkori emlékei össze sem hasonlíthatók azokéval, akik szerető családban nőhettek fel. A kisfiú úgy ment iskolába, hogy előtte kétszer járta a nagycsoportot, mert nem volt még érett a tanulásra. Az óvodai ballagására sem az édesanyja, hanem az intézetis nevelője kísérte el. A gyermekotthonban egy szűk, szürke, dísztelen szobán osztozott egy társával: két ágy és egy ruhásszekrény jelentette az egész világát, meg az a fogas, amelyikre 9 évesen felakasztotta a nevelője, és ott hagyta.
„Egy ideig lógtam a levegőben, aztán nem bírta a súlyomat és leszakadt.”
Bár Gábor és társai mindig együttérzéssel fordultak egymás felé, hiszen mindannyian tudták, milyen a szülői szeretet hiánya, a féltékenység néha mégis felülkerekedett rajtuk, ha azt látták, valakit gyakrabban látogattt az édesanyja.
Egész évben a születésnapját várta
„A gyerekotthonban az ebédlőben volt egy nagy hűtő. Le volt lakatolva, hogy a gyerekek ne tudjanak belőle kivenni semmit, a nevelők nyithatták csak ki. A tizedik szülinapomon kaptam egy tortát az egyik nevelőtől, tejszínes-csokisat, és ebben az évben először én vághattam fel” – emlékszik vissza Gábor, aki ezután minden évben nagyon várta a születésnapját, noha azon a saját családja helyett csak a nevelője vett részt.
Ijesztő a jövő az állami gondoskodásban élő gyerekek számára
Gábor azt mondja, hogy akárcsak az állami gondoskodásban felnövő társai többsége, ő is nehezen kezdett a jövőjével foglalkozni: 18 évesen, amikor életének egy új szakaszához érkezett, ijesztő volt azzal szembesülni, hogy nincs többé biztonságos hely, ahová visszatérhetne. A szociális munkás szerint számára nagy segítséget jelentett, hogy látthatta, milyen könnyen lehet elcsúszni, de azt is, hogy hogyan kerülhetők el a hibák.
Ez a tapasztalat adta meg neki az erőt és a motivációt ahhoz, hogy továbbtanuljon, amely egyfajta védelmet nyújtott számára.
Három gyerek, három különböző történet, mégis egy sors
A kampányban Gáboré mellett még két volt állami gondozott, Zsiga Melinda kick-box világbajnok és az ugyancsak hányatott sorsú, 14 évesen gyerekotthonba kerülő, ma villanyszerelőként és a gyermekvédelemben tapasztalati szakértőként dolgozó Ricsi múltja elevenedett meg. Mindhármuk története más, mégis nagyon hasonlít.
„Melindát a kórházban hagyták újszülöttként és hónapokat töltött ott, mielőtt nevelőszülői családba került. Gábort egy évesen vitte be az anyja állami gondoskodásba, és Ricsi is kicsin került be. Ami közös bennük, hogy hiányzott nekik a biztonság, és mindhármukban egy nagyon egyszerű és elementáris igény fogalmazódott meg: szerettek volna szeretve lenni” – mondja Varró Gabriella, az SOS Gyermekfalvak kommunikációs szakembere, hozzátéve: Melinda történetében sok a bántalmazás, az erőszak, Ricsi képzeletbeli védelmezőkkel vette körül magát és a fantáziájába menekült, Gábornak pedig az anyukája hiányzott, Melindának a testvérei.
Így lehetne segíteni a gyerekeknek
Melinda, Ricsi és Gábor gyermekkora már lezárult: történeteik tíz-húsz évvel ezelőttiek. A most állami gondoskodásban élő gyermekek emlékei azonban valószínűleg az övékéhez hasonlók lesznek, hiszen
a szakember szerint a gyermekvédelmi rendszer az évtizedek alatt nem változott.
„Ma is 23 ezer gyerek él állami gondoskodásban Magyarországon, nagyjából egy Siófok méretű városnyi, ami rettenetesen sok” – emeli ki Varró Gabriella, hozzáfűzve azt, hogy a nulladik lépés a prevenció lenne, vagyis az,
hogy már akkor be lehetne avatkozni a családok életébe és megtámogatni őket, amikor már látszik, hogy baj van.
„A krízisterhes anyáról már akkor lehet tudni, hogy nem fogja hazavinni csecsemőjét, amikor még a gyermek a hasában van. Az iskolába rendszertelenül járó, reggeli nélkül érkező gyerekről lehet tudni, hogy baj van otthon. A jelzések megvannak, csak a segítség nem. Ha pedig már ki kellett őket emelni a családjukból, olyan életteret kellene nekik teremteni, ahol biztonságban, szeretetben vannak. Az állam akkor lesz jó szülő, ha ezt biztosítja nekik.”
Varró Gabriellával már korábban is beszélgettünk az állami gondoskodásban élő gyerekekről, sorsokról, valamint nevelőszülőkről és a gyermekvédelmi rendszer nehézségeiről – a vele készült interjúnkat itt olvashatod el.
