„Nagy a szakálluk, koszos a ruhájuk és kéregetnek” – sokan így gondolnak a hajléktalanokra, ám ez a leegyszerűsítő kép korántsem tükrözi a valóság összetettségét. A társadalom peremére szorult emberek helyzete ugyanis jóval árnyaltabb, és az ellátórendszer tapasztalatai is gyakran háttérben húzódó súlyos traumákról, mentális problémákról és rendszerszintű hiányosságokról árulkodnak. Interjúnkban Aknai Zoltánnal, a Menhely Alapítvány ügyvezető igazgatójával beszélgettünk emberi sorsokról, láthatatlanságról, előítéletekről, lehetőségekről, valamint arról, hogy mit jelenthet esélyt kapni az újrakezdéshez és esélyt adni a fedél nélkül élők elfogadásához.
Hány hajléktalan él ma Magyarországon?
A 2024. októberi adatfelvétel során 7655-en, de ez csak azoknak a száma, akik akkor kapcsolatba kerültek a munkatársakkal és válaszoltak a kérdéseinkre. Pontos adatot azért nem tudunk mondani, mert egyrészt a hajléktalanságnak hatalmas a látenciája, másrészt, nagyon sok, félig legális módon lakó emberrel találkozunk. Ez igazából egy nagyon alulszabályozott és kontrollálatlan terület. A hajléktalanság persze valamennyire egy közmegegyezésen alapuló definíció, de az nem annyira korrelál a valósággal, vagy csak egy kicsit. Azoknak az embereknek a fele, akikkel foglalkozunk, jogi értelemben nem hajléktalanok, mert van valahol egy bejelentett lakcímük, de a körülményeik mégsem engedik meg azt, hogy ott is lakjanak. Nagyon sokan ki-be mozognak ebben a létformában valamilyen lakhatás, a szállások meg az utca között. Van, aki az év 365 napjából a nagyon hideg, téli időszakban 100-at éjjeli menedékhelyen tölt, de lehet, hogy tavasszal, amikor el tud menni dolgozni, odaköltözik egy barátjához, nyáron, jó időben pedig kimegy a parkba aludni egy takaróval.
Gyakorlatilag tehát háromféle módon tudja megélni a hajléktalanságot, amely egy, de akár több éves ciklusonként is tud változni.
Mennyire hasonlítanak a hajléktalanságba vezető utak?
A hajléktalan emberek sorsa abban közös, hogy nincs fedél a fejük felett, de az, hogy ki hogyan jut el addig, már mind egyéni történet. Bár a személyes sorsok eltérőek, a rendszerben jelen lévő problémák – például az alacsony jövedelmek, a rossz lakhatási viszonyok vagy az elégtelen szociális háló – jelentősen hozzájárulnak ahhoz, hogy valaki elveszíti az otthonát.
Jellemzően milyen tényezők vezetnek odáig, hogy egy ember utcára kerül?
Például az oktatás. Ha egy társadalmi réteg alacsony képzettséggel rendelkezik, és olyan hátrányos helyzetű településeken él, ahol nincs munkalehetőség – mint egy távoli kistelepülésen, ahol az emberek többsége segélyből vagy alkalmi mezőgazdasági munkákból tengődik –, akkor a gyerekek is ezt a mintát látják.
Generációk óta öröklődhet az a fajta létbizonytalanság, amelyből nagyon nehéz kitörni, főleg, ha az iskolai részvétel is rendszertelen vagy hiányos.
A társadalmi mobilitás ugyan létezik – faluból városba, városból nagyvárosba, majd akár külföldre vándorlás során –, de ez sem mindenki számára elérhető. Még a hajléktalanok körében is megfigyelhető ez a mozgás: sokan külföldre mennek, mert ott jobb ellátást, kedvezőbb hozzáállást tapasztalnak, és akár hajléktalanként is emberibb körülmények között élhetnek, mint itthon. De fontos – akár a közös jellemzők között – arról is beszélni, hogy esetükben gyakran megjelennek a pszichoszociális problémák vagy a szenvedélybetegség is. Akik ilyen nehézségekkel küzdenek, nagyobb eséllyel kerülnek az utcára, főleg, ha sem a család, sem az egészségügyi vagy szociális rendszer nem tudja őket megfelelően támogatni. Magyarországon jelenleg nincs olyan átfogó ellátórendszer, amely képes lenne megtartani egy szenvedélybeteg vagy mentálisan beteg embert a családi környezetében, így sok esetben a hajléktalanság szinte elkerülhetetlen következmény. Ezek mellett a legfontosabb ok talán mégis a gazdasági tényező. A lakhatás Magyarországon rendkívül drága.
Ha valakinek a jövedelme – például a minimálbér – szinte teljes egészében elmegy a lakhatásra, akkor gyakorlatilag lehetetlen stabil egzisztenciát fenntartani.
Alig marad pénz az olyan megélhetési költségekre, mint az élelmiszer, a ruházkodás vagy a közlekedés. Arról nem is beszélve, hogy így semmiféle tartalékot nem lehet képezni, lakást venni pedig teljesen elérhetetlen cél.
Milyen gyorsan lehet ma hajléktalanná válni?
Mivel a hajléktalanság elsődlegesen gazdasági kérdés, a lakhatás elvesztése sokszor nagyon gyorsan bekövetkezhet. Ha valaki dolgozik, de albérletben él, és elveszíti a munkahelyét, akkor rendkívül kevés ideje marad arra, hogy új állást találjon, és továbbra is fenn tudja tartani az otthonát. Még ha van is egy kis anyagi tartaléka – például egy havi fizetésnyi összeg –, az legfeljebb 30 nap mozgásteret ad. Ha ez idő alatt nem sikerül munkát találnia, akkor már alig van esélye arra, hogy ki tudja fizetni a bérleti díjat, és mivel nincsenek megfelelő támogatási rendszerek, vagy azok nehezen hozzáférhetők, könnyen lakhatás nélkül maradhat.
Sokan eleve nagyon bizonytalan lakáskörülmények között élnek, sok esetben már jelentős adósságállománnyal, ez az adósság pedig gyakran olyan mértékűvé válik, hogy az érintett már nem tudja kezelni, és előbb-utóbb a lakását is elveszítheti.
Emellett fontos tényező lehet a családi kapcsolatok felbomlása is. Gyakori, hogy válás vagy párkapcsolat megszűnése után az egyik fél hajléktalanságba sodródik, különösen akkor, ha nem tudják igazságosan megosztani a közös lakást, vagy nincs hova mennie annak, aki nem maradhat a gyerekekkel. Ha ehhez még lelki vagy mentális problémák is társulnak, akkor a lakhatás elvesztése még gyorsabban bekövetkezhet.
Visszakanyarodnék még egy kicsit az imént említett vándorlásra. Magyarországon honnan hova mennek egy jobb élet reményében a fedél nélkül élők?
Általában a kisebb településekről a nagyobb városokba költöznek, kisvárosból a nagyvárosba, onnan pedig akár külföldre, Budapestről például Bécs, London vagy akár Németország is lehet a következő lépés. És néha ez valóban be is jön: van, akinek sikerül új életet kezdenie máshol. Ugyanakkor az ellenkező irány is előfordul, még ha ritkábban is: van, aki városi hajléktalanként úgy dönt, hogy inkább vidéken próbál boldogulni. Olyan példák is akadnak, amikor valaki vásárol egy olcsó házat egy kis faluban vagy tanyán, és elkezd önfenntartó életmódot kialakítani – például állatokat tart, kertészkedik, vagy valamilyen helyben eladható mesterséget gyakorol. Ám ez is csak keveseknek válik valódi lehetőséggé.
Mennyi esély van egyáltalán az utcáról visszatérni a lakásba és a munkaerőpiacra?
Bár a hajléktalan létezés a szegénység legnyilvánvalóbb és legmagasabb foka, vannak, akik képesek kilábalni belőle. Minél rövidebb ideig van valaki ebben a helyzetben, annál nagyobb az esély arra, hogy sikerül visszakerülnie a rendszerbe, visszaszereznie a lakhatását és munkát találnia. A jelenlegi ellátórendszer egyik legsúlyosabb problémája viszont az, hogy elképesztően elöregedett a társadalom. A legutóbbi Február Harmadika felmérés azt mutatja, hogy a hajléktalanok körülbelül kétharmada 50 év feletti. Ráadásul ennek a csoportnak körülbelül egyharmada 60 év fölötti, amely már önmagában is komoly kihívásokat jelent. Ez jól mutatja, hogy az idősellátási rendszerünk is hiányos vagy alulkapacitált: nagyon sok idős ember kénytelen hajléktalanszállókon élni, mert az idősotthonba való bekerülésük szinte lehetetlen.
Milyen a hajléktalan nők és férfiak aránya?
Egyre több a nő, jelenleg 15-20 százalék körüli. Ennek részben az is oka lehet, hogy a nők az elmúlt évtizedekben valamelyest függetlenedtek, több a lehetőségük önálló életet élni. Ez azonban egyben nagyobb kockázatokat is jelenthet, hiszen a függetlenség nem mindig jár együtt megfelelő anyagi vagy társadalmi biztonsággal. Emellett a nők helyzete sokszor még bonyolultabb, mert gyakran kapcsolódik hozzá az anyaság is: szociális helyzetük miatt sokak gyermeke került állami gondoskodásba. Sokan pedig bántalmazó kapcsolat elől menekülnek.
Gyakran hallani arról, hogy a hajléktalanszálló helyett inkább az utcát választják a fedél nélkül élők. Mi ennek az oka?
Az egyik legnagyobb visszatartó tényező a zsúfoltság. Sok esetben négy, hat, akár tíz ember alszik egy szobában, nagyon kis térben, egymáshoz közel elhelyezett ágyakon. Ezen túlmenően a szállók szigorú napirend szerint működnek: például este 6-tól reggel 8-ig lehet bent tartózkodni, és ha valaki későn érkezik, előfordulhat, hogy már nem jut hely neki. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy ha valaki bejut egy szállóra, onnantól nem nagyon mozoghat ki-be. Ha például este eszébe jut, hogy elfelejtett tejet vásárolni, már nem tud csak úgy kimenni és visszajönni. Ez a fajta kötöttség sokak számára nehezen elviselhető. A közösségi együttélés sem könnyű. Egy szobában több idegen ember alszik együtt, különböző szokásokkal, igényekkel. Ha valaki olvasni szeretne, de a többiek már aludnának, le kell kapcsolni a lámpát. Ha valaki egy bizonyos tévéműsort nézne, de mások mást szeretnének, alkalmazkodni kell.
Ez egy felnőtt embernek, aki már megszokta az önállóságot, kifejezetten megterhelő lehet – főleg, ha szenvedélybetegséggel vagy mentális problémával él, amely még inkább nehezíti a közösségi alkalmazkodást.
További nehézség, hogy a szállók általában nemek szerint vannak elkülönítve, így például házaspárok vagy élettársak sokszor nem tudnak együtt elhelyezkedni. Ha mégis, akkor is lehet, hogy egy szobát más párral kell megosztani, ami szintén kényelmetlen.
Mennyire lehet otthonra lelni egyébként egy szállón?
Mondok egy érdekes példát. A Vajdahunyad utcai szállónk jól szemlélteti a korábban említett problémákat: egy félszuterén helyiségben működik, ahol 12 és 13 ágyas szobák vannak, az ágyak alig 30 centiméterre vannak egymástól, vagyis nagyon szűk a tér. A szálló télen 52, nyáron 46 férőhelyes, tehát kicsi. Mégis, valamiért – talán a szociális munkások által teremtett légkör vagy az ott kialakult közösség miatt – estére szinte mindig megtelik, ritkán van üres ágyunk. Az is fontos, hogy jó helyen van, könnyen megközelíthető. Ugyanakkor sok ember ragaszkodik a megszokott környezetéhez, főleg azok, akik a külvárosban élnek. Nem szívesen költöznek be a belvárosba, különösen, ha ott nincs megfelelő szálláslehetőség számukra. Általában a megszokott környezetükben érzik magukat relatív biztonságban. És vannak olyanok is, akik valójában egyfajta „háztartást” vezetnek, még ha ez egy nagyon szerény környezetet is jelent, például egy gáz és víz nélküli kunyhót. Ők ott érzik otthon magukat, ott tartanak állatot, onnan indulnak el dolgozni, akár bejelentett, akár alkalmi munkából élnek.
Az ő életformájukat nem lehet egy szállón folytatni, főleg nem akkor, ha egy kis közösségből egy több fős szobába kell költözniük teljesen idegenekkel.
Mi most a helyzet a szállók állapotával?
Ez is visszavetheti azt a lelkesedést, hogy bemenjen egy hajléktalan egy szállóra. Míg vidéken több helyen történtek fejlesztések uniós támogatással, Budapesten ez kevésbé valósult meg, mivel a várost az Európai Unió fejlettebb régiónak minősíti, így kevesebb forrás jutott korszerűsítésre. Emiatt sok fővárosi szálláshely nem éri el azt a komfortszintet, amit ma egy európai ember elvárna.
Mi segíthet a talpra állni az utcán élőknek?
Természetesen számítanak az anyagiak, és az is, ha valakinek olyan szakmája és tudása van, amellyel érvényesülni tud a munkaerőpiacon. Nekik valamivel könnyebb lehet újra talpra állni, de sajnos sokan alacsony végzettséggel rendelkeznek, gyakran hosszú ideje munkanélküliek, és nincs meg a lehetőségük arra, hogy kvalifikált állást szerezzenek. Emellett sokaknak a már korábban is említett pszichés és szenvedélybetegségek is tovább nehezítik a helyzetüket, amely miatt tartósan nem tudják megtartani a munkahelyüket. A hajléktalanságból való kitörésben azonban a gazdasági vagy lakhatási körülmények mellett legalább olyan fontosak az emberi kapcsolatok és a támogató közeg.
Ha valaki kap valahonnan szeretetet, törődést vagy bátorítást – legyen az egy párkapcsolat, egy családtag vagy akár egy professzionális segítő –, az nagyon sokat jelenthet.
Mi lenne most a legnagyobb segítség az ellátórendszernek?
A jelenlegi ellátórendszerben sok olyan épület van, amely eredetileg nem erre a célra készült: elavultak, rossz állapotúak, régóta nem voltak felújítva. Ahhoz, hogy ezek lakhatóvá, emberségesebbé váljanak, nagyon komoly forrásokra lenne szükség. Emellett szerintem nem az ellátórendszernek kellene boldogulnia, hanem az embereknek.
Ha számukra lennének olyan lakhatási lehetőségek – például kicsi, komfortos, akár egyszobás vagy szoba-konyhás lakások –, azok segítenék az önállóságukat, és mindezt a szociális bérlakás rendszere felé lehetne lendíteni.
Nyugat-Európában vagy az USA-ban is találni példát olcsó, egyszerű apartmanokra, sorházakra vagy motelekre, ahol az emberek ideiglenesen, de önállóan lakhatnak, amíg rendeződik az élethelyzetük. Ha pedig valakinek hosszabb távon sincs lehetősége továbblépni, akkor ezek a lakások akár tartós megoldást is jelenthetnek – el kell fogadnunk, hogy van, akinek ez jelenti az elérhető lakhatást.
Mi motivál abban, hogy már hosszú ideje hajléktalanellátásban dolgozol?
Mindig van egy olyan feladat, amit meg kell oldani, egy kihívás, mondjuk egy jogszabály- vagy egy politikai döntés miatti változás, amelynek hatása van a területünkre. Mivel az ellátórendszer teljes spektrumában jelen vagyunk – az utcai szociális munkától kezdve a szállásnyújtásig –, egy hajléktalan ember életének szinte minden szakaszában be tudunk avatkozni valamilyen módon. Az utcától indulva egészen a lakhatásig próbálunk kísérni, támogatni. Vannak olyan programjaink, amelyek kifejezetten a hajléktalanná válás megelőzésére irányulnak. Például segítünk olyan családoknak, akik lakhatási válságba kerültek – lehet ez egy súlyos adósságállomány, végrehajtás, vagy éppen az, hogy az adott hónapban nem tudják fizetni a lakbért. Ilyenkor igyekszünk minden erőforrást mozgósítani, legyen szó pénzügyi tanácsadásról, jogi egyeztetésről a végrehajtóval, vagy akár arról, hogy felfedezzük azokat a meglévő, de nem használt kapcsolati hálókat, amelyek segíthetik a bajbajutottakat.
Augusztus 27-én 9-től délig a Graphisoft Parkban egy érzékenyítő rendezvényt is szervezünk, ahol a potenciális foglalkoztatók saját élményen keresztül tapasztalhatják meg, milyen is az, amikor valakinek nincs hová hazamennie.
Lesz egy élő könyvtár, ahol érintett embereket lehet „kikölcsönözni”, és tőlük közvetlenül kérdezni az életükről. Emellett kerekasztal-beszélgetést is tartunk, ahol olyan cégek vesznek részt, amelyek már alkalmaznak hajléktalan embereket, segítve őket abban, hogy kilábaljanak a helyzetükből.
A hajléktalanság kapcsán rengeteg az előítélet. Mi az, amellyel a legtöbbször találkozni?
Az alaphiedelem az, hogy nagy a szakálluk, koszos a ruhájuk és kéregetnek – pedig ez a hajléktalanok csupán egy szűk rétegét jelenti. Valójában nagyon sokan dolgoznak közülük, például a közterület-fenntartónál naponta láthatjuk őket az utcákat takarítani. A szállón élők többsége is valamilyen jövedelemmel rendelkezik, hiszen a szállás igénybevételéért sok helyen szállásdíjat kell fizetni. Ugyanakkor ezek az emberek gyakran olyan alacsony keresetből élnek, hogy önálló lakhatás szóba sem jöhet. Ezért számukra is kiemelten fontos az olyan kivezető utak támogatása, mint az, hogy segítünk állást találni, kapcsolatot építeni a munkaadókkal, mert egy stabil munkahely rendszeres jövedelemmel már lehetőséget adhat arra, hogy valaki hosszabb távon tervezzen, például spórolni tudjon egy önálló szobára, lakásra.
Mit üzennél azoknak, akik előítéletesek, vagy közönnyel fordulnak a hajléktalan emberek felé?
Az előítéleteket nagyon nehéz megváltoztatni, ehhez pozitív tapasztalatok kellenek, de ha újra jön egy negatív élmény, az könnyen visszaállít mindent az eredeti állapotba. Mégis segíthet, ha egy hangos, indulatos, agresszív ember láttán megpróbálunk arra gondolni, hogy egyszer ő is egy gyámolításra szoruló kisbaba, egy aranyosan nevető gyerek volt, csak lehet, hogy sosem kapta meg azt a szeretetet és segítséget, amire szüksége lett volna.
Becslések szerin úgy háromszázan-félezren élhetnek Magyarország egyik legnehezebb helyzetű szegregátumában. Ha kíváncsi vagy a gyöngyösi Durándában élő fiatalok lehetőségeire, ajánljuk figyelmedbe a Béres Tiborral készült korábbi interjúnkat.
