Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Révész Zsuzsa, az RTL egykori kommunikációs vezetője gyilkosság áldozata lett a múlt héten. A nem sokkal Hadas Kriszta halála után érkező hír önmagában is nagyon megrázó, hát még azóta, hogy tudjuk, lányának volt partnere az elkövető. Számos nehéz kérdésre világít rá az eset, és egyik kapcsán sem érezhetjük magunkat túl jól.
Megöltek egy nőt, egy anyát. Hazaindult, de második kerületi otthona kapuját már nem lépheti át többé. Pedig a második kerületben nem szúrnak le úgy valakit, igaz? Pláne nem egy sikeres nőt, főként nem egy 18 éves fiú. Fiú? Férfi. Jogilag mindenképpen. De ebben a történetben semmi sem olyan egyszerű, mint ebben a cikkben az első mondat. Megöltek egy nőt, egy anyát, de közben cserbenhagyták a lányát és az elkövetőt is, akárcsak tömegeket ebben az országban.
A gyilkosság, amelyben csak látszólag volt egyetlen áldozat
Valószínűleg a sztori sokkal kevesebb emberhez jutna el, ha nem az RTL volt kommunikációs vezetője lett volna az áldozat. Révész Zsuzsa, aki egyetemi stratégiai PR-vezetőként és kommunikációs tanácsadóként egyaránt ismert volt. Aggódó anyaként nem, de legszűkebb környezete így is ismerhette. Az elkövető ugyanis kiskorú lányának a volt párja.
Szúrt, aztán menekült, de 9 órán belül rátaláltak a rendőrök. Addig 18 éves fiú, férfi volt, innentől kezdve gyilkos.
A történet tragikus aspektusait felsorolni is hosszú. Ott egy fiatal lány, aki a hírek szerint bántalmazó kapcsolatból menekült, ma árva. Ott egy fiatalember, akinek mentális problémái lehettek, most gyilkos. És volt egy anya, akiből áldozat lett. Bár könnyen lehet, hogy ők mindhárman azok.
Még mindig elhallgatjuk a bántalmazó kapcsolatokat
A bántalmazó kapcsolatok dinamikájáról, a jelenségről, az áldozatok hallgatásra való hajlamáról ma már merünk beszélni. Hosszú utat kellett persze bejárni ehhez, de végre nemcsak az hangzik el, hogy „tűrd el, mert tűrtem én is”, „egy pofon nem nagy dolog”, „hát igyekezzél jobban”. Az persze a legköznapibb beszélgetésekben máig fel-felmerül, hogy miért nem lép ki az áldozat egy olyan kapcsolatból, amelyben akár szavakkal, akár tettekkel ütik, vágják, szúrják. Pedig beszélünk már erről is, a szégyen, a tehetetlenség, a rettegés ördögi köreiről. Elméletben mindenki tudja, mely reakciók a természetesek, de ha a szomszéd foltjai lesznek egyre gyanúsabbak, sokszor még mindig kényelmesebb arra apellálni, hogy sosem szólt,
hát hogy jövök én ahhoz, hogy ilyesmit kérdezzek?
Az áldozatokkal beszélgetni ugyanakkor még mindig nem merünk. Nem értjük őket, még ha el is olvastunk megannyi cikket. Aki kilép, erős nő, bátor, büszkék vagyunk rá, míg a böngészőfület be nem csukjuk. Csakhogy az áldozatok élete a balegérgomb lenyomása után is megy tovább. Van, akit megkeres az ex egy késsel. Van, akinek az édesanyját keresi meg. Amikor megteszi, az internet népének egy részében az is felmerül, hogy biztosan kisebbségi népcsoport tagja volt. Egyszerűbb azt gondolni, a „mi fajtánk” nem tesz ilyet. De, igen, bárki. Ahogy a legtöbb gyermeket bántalmazó pedofil sem vadidegen az utcasarokról, hanem jól ismert rokon.
Magukra hagytuk a fiatalokat is
Amiről aztán a bántalmazó kapcsolatoknál is kevesebbet beszélünk, az a fiatalok mentális egészsége. Születik egy-egy cikk, főként, ha épp történik egy tragédia. Például egy iskolai szünetben hátba szúrja egyik diák a másikat. (Igen, itt is a kés. Pisztoly nem lesz minden otthonban, de kés egészen biztosan igen. Egy gondolatnyi idő alatt válhat gyilkos fegyverré.)
Pedig a fiatalok egészséges lelkivilága lenne az elsődleges megelőző intézkedés a jövő tragédiáinak kivédésére.
És e téren nagyon nem állunk jól, egy budapesti ellátóközpont, a Bethesda Kórház szakemberei szerint két hónap, mire első konzultációra tudnak fogadni egy gyermeket, a kezelésre éveket kell várni, miközben minden hetedik gyermek mentális nehézségekkel küzd.
A Covid ebben játszott szerepe tagadhatatlan: ha visszaemlékszünk, annak idején épp arról esett a témában a legtöbbször szó, hogy
a kamaszok számára adja fel leginkább a leckét a kötelező, hirtelen bezárkózás, az ő igényeik kielégítését lehetetleníti el a távolságtartás, az ő lelki egészségükön ejtette a legtöbb csorbát ez az időszak.
A gyilkos ebben a történetben 18 éves, négy és fél évvel ezelőtt épp kamasz volt. Játszhatott ez bármi szerepet a történetben? Nem tudhatjuk. De sok más történetben, ahol nem ismert, egykori tévés szakember az egyik áldozat, játszhat.
Révész Zsuzsa után hány áldozatig várunk még?
És még ha a szerelemféltést végre mindig valódi nevén, bántalmazásként neveznénk, és el mernénk fogadni azt, hogy gyermekeinket is érintheti mentális kór, hozzátéve azt, hogy ez nem azt jelenti, hogy mi hibáztunk, még mindig marad egy probléma. Lehet, hogy egy helyzetről ordít: segítséget követel meg, de nincsen rá kapacitás. Szabad ágy. Egyáltalán bármilyen ágy. Pénz, hogy ha már nincs állami, legyen magánellátás. Lesz egy súlyosabb eset, miközben már ez is éppen elég súlyos.
Vagy a szülő észre sem veszi a dolgot, mert már nem beszélget gyermekével. Az csak vállat ránt. 18 éves, nem nézheti meg a keresési előzményeit. Nemcsak jogilag, a viszony miatt sem. Lehet, hogy az a napi 12 óra munka a gond, de lehet, hogy az, nem érti, miként működik egy jogilag felnőtt, valójában nagy kamasz.
Vagy magát is csak meg akarja győzni arról, hogy nincs itt gond, érzékeny egy kicsit az a gyerek, de hát az én Gézám is mindig olyan temperamentumos volt…
Ez történt-e Révész Zsuzsa és lánya esetében? Nem tudhatjuk. De egészen biztosan megtörténik hetente, vagy inkább nap mint nap, a keleti országszéltől a nyugati határig. Borzalmas mentális állapotban, valódi önismeret nélkül élnek tömegek, az asztalon a konyhakés, a valódi időzített bomba.
Okkal féltjük gyerekeink mentális egészségét, de mi tesszük ijesztővé saját világunkat: interjú Szél Dávid pszichológussal.
