Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ahogyan közeledik a halottak napja és mindenszentek, úgy jut eszébe egyre több embernek a szokásosnál gyakrabban elhunyt szerettei mellett az elmúlás gondolata is. A gyász kifejezéstől megijedünk, pedig mindennapi életünk része, és sokkal többször éljük meg, mint ahányszor tudatosodik bennünk – a rítusainkat azonban szinte teljesen levetkőzve nehezített pályán mozgunk, bármilyen értelemben véve is gyászolunk.
November elsején, azaz mindenszentekkor gyertyák, mécsesek fénye világítja meg a korai sötétségbe burkolózó temetőket: ezen a napon máig nagyon sok család, vagy özvegy indul szerettei végső nyughelyére, hogy lehet, hogy egy évben csak egyszer, de ilyenkor mindenképp rendbe tegye a sírt vagy az urna környékét. Koszorú, virágok és mécsesek jelzik az emlékezést tömegek számára, a friss gyászolóknak pedig különösen nehéz lehet az első olyan alkalom, amikor már csak így találkoznak egy szerettükkel.
Mindenki gyásza egyedi
A gyász ugyanakkor egész életünknek szerves része, végigkísér minket és sokféle életszakaszban, sokféle élethelyzetben jelentkezik, amikor veszteséget élünk meg, még ha nem is tudatosítjuk ezt magunkban, vélekedik Huszka Zsuzsa gyászfeldolgozó segítő.
„Azok az egyidejűleg megjelenő teljesen ellentmondásos érzelmek, amelyek a gyászmunkát jellemzik, egy kapcsolat megszűnésekor, de például költözéskor vagy munkahelyváltáskor is megjelennek. Akár akkor is érezhetünk gyászt, ha észrevesszük, hogy a vágyaink mellett elrohant az élet és már nem valósíthatjuk meg azokat” – fogalmazott a Dívány a gyász fajtáival kapcsolatos kérdésére a szakember. Huszka Zsuzsa szerint a legtöbbünknek az Elizabeth Kübler-Ross által leírt öt szakasz jut a gyász kapcsán eszébe:
a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás.
Fontosnak tartja ugyanakkor kiemelni, hogy ahogyan minden kapcsolat egyedi, úgy a gyászt is másként éli meg mindenki, ezek a szakaszok talán nem is mind jelennek meg az összes gyászolónál, vagy sorrendjük esetleg felcserélődhet, vagy visszatérhet. A gyászt nem kell méregetni, nem lehet máséval összehasonlítani, mert könnyen érezheti azt ebben az esetben a gyászoló, hogy elvárásokat támasztanak felé.
„A gyászfeldolgozásnak az a módszertana, amit én képviselek, egy teljesen egyedi folyamatként tekint a gyászra. Fontos tudni, hogy attól, ha valaki másként gyászol, mint ami megszokottnak tekintett, még egyáltalán nem kisebb vagy nagyobb a fájdalma” – húzta alá Huszka Zsuzsa.
Tabu lett abból, ami szeretteink halála után természetes
Van azért egy univerzálisan jellemző tulajdonsága is a gyásznak, mégpedig az, hogy teljesen természetes érzés, amelyben nagyon ellentmondásos dolgok jelennek meg. A mély szomorúság dühhel párosulhat, ami annyira le tudja kötni a veszteséget éppen feldolgozó személy életenergiáit, hogy akár hétköznapi tevékenységeinek elvégzésére sem képes.
Nehezíti a helyzetet az, hogy a gyászt tabusítottuk, és nem is feltétlenül akarjuk saját fájdalmunkkal a környezetünket terhelni.
„Régen ilyenkor feketébe öltöztünk, ebből mindenki tudta, hogy a másik gyászol, érzékenyebb, ilyenkor nagyobb figyelemmel fordultak felé. Egy kliensem mesélte, hogy miután elvesztette az édesanyját, a munkahelyén azzal fogadták, hogy nem is látszik rajta semmi, azért, mert barna ruhában volt” – fogalmaz a szakember, aki szerint nem segítség, ha környezet a gyászolónak csak azt hajtogatja, foglalja el magát valamivel, mert ez nem segít feldolgozni a veszteséget, inkább megfelelési kényszert alakít ki.
Ezzel szemben ahhoz, hogy segíthess a környezetedben levő gyászolón, a valóságban türelem és együttérzés kell.
„Az a barát, rokon, kolléga tud segíteni, aki ott van akkor is, ha a gyászoló összeomlik, és saját életerejével támogatja és hagyja, hogy ő a maga tempójában elmondja, amit szeretne. Sokat segíthet a kérdés, hogy mi történt, ilyenkor ugyanis a másik elmondhatja, hogy mi az, ami leginkább nyomja a szívét. Máskor egy ölelés jelenti a gyászolónak a legtöbbet. Engedni kell, hogy a gyászt mindenki a saját ritmusában élje meg, miközben érzi, hogy nincs bennünk ítélkezés akkor sem, ha halljuk őt a gyász időszakában kacagni” – mondta Huszka Zsuzsa a Díványnak.
Több évnyi gyász is rendben van?
Az egyedi folyamat hosszával kapcsolatban felmerülhet, meddig lehet még egészséges, és mikor merülhet fel, hogy elakadás nehezíti a gyászfolyamatot.
A szakember szerint bár egy házastárs, élettárs vagy gyermek elvesztése egy életen át tartó hiányérzetet eredményez,
de ha még 2- 2,5 év után is olyan mély a gyász, hogy a hétköznapokat meghatározza, vagy a gyászoló például egy üres, közönyös érzésvilágban rekedt, az intő jele annak, hogy segítségre lehet szükség.
„A gyászfeldolgozás menete attól is függ, hogy korábbi gyászainkat mennyire dolgoztuk fel, vagy milyen fizikai-mentális-lelki állapotban ért minket az, és attól is, hogy mennyire vannak megtartó barátaink” – tette hozzá a gyászfeldolgozó segítő. Szerinte
a gyerekkorból hozott működési mintáknak itt is komoly szerepe van, ezek eredménye lehet akár a gyász elfojtása,
vagy az is, ha a düh érzésétől bűntudatunk lesz. Érzelmileg izolálhat is a gyász, de előfordulhat az is, hogy valaki alkoholhoz vagy erősebb szerekhez nyúl azért, hogy legalább átmenetileg érzelmileg felszabaduljon. Ezzel azonban káros viselkedési mintákat stabilizálhat életében.
Az itt maradók feladata élni az életüket
A szakember szerint olyan nincs, hogy valaki teljes mértékben felkészülne egy szerette halálára, még akkor sem, ha az nem váratlanul következett be. De ha harmóniában éltek, és nyugalom van a gyászoló szívében azzal kapcsolatban, hogy a lehetőségek adta keretek között mindent megtett a számára kedves személyért, akkor jobban megélhető, az életbe jobban belesimuló gyászfolyamat alakulhat ki.
Ha mégsem ez a helyzet és elakadást tapasztalunk, azon akár a naplóírás is segíthet, de gyászfeldolgozó konzulens vagy csoport is felmerülhet. A régi rítusok is azt a célt szolgálták, hogy a múlt embere megélhesse gyászát. A temetésen össze is lehetett omlani, de utána ott volt a halotti tor, ami már segített az újrakezdéshez, továbblépéshez.
„Ezek segítették a gyászolót abban is, hogy a tehetetlenségérzetet egy cselekvő közösségben élje meg.
Az itt maradóknak az a dolguk, hogy az életet tovább vigyék: azzal fejezünk ki tiszteletet az elhunyt felé is, ha kihozzuk a legjobbat az életünkből” – mondta Huszka Zsuzsa a Díványnak.
Egy országban már elhunyt szeretteik digitális másaival beszélgetnek: olvashatsz erről aszokatlan szokásról is.
