Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Először az 1990-es években írták le Japánban a hikikomori jelenségét: az érintettek nem (vagy csak ritkán, sötétedés után) hajlandók elhagyni otthonukat. Elbújnak a többi ember elől, kizárják a külvilágot, nem járnak dolgozni, barátaik nincsenek. Mi vezet ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények között akarja leélni szűkre szabott földi életét, és hogyan befolyásolta a koronavírus-járvány az elszigetelődés jelenségét?
„M. 19 éves. Tokió közelében él szüleivel, egy kétszobás lakásban. A fiatal férfi az elmúlt két évben napi 23 órát otthon, elszigetelten töltött. Édesanyja tálcán hordja neki az ételt, amit az ajtaja előtt hagy. Nappal alszik, este felébred, és egész éjjel internetezik: olvasgat, csetel vagy játszik” – számolt be egy tipikus hikikomori életéről egy brit lap még 2012-ben. Míg azonban a 2010-es években körülbelül 500–700 000 hikikomori élt Japánban, napjainkra számuk megduplázódott: már 1,5 millióan vannak.
Hikikomori, a japán magány
A hikikomori szó szerint annyit tesz: „elzárva lenni”. A kifejezést az 1990-es években alkotta meg Szaitó Tamaki japán pszichológus a hiki („visszavonulni”) és komori („odabent lenni”) szavak segítségével. A hikikomori azonban nem csak azokra a súlyos esetekre vonatkozik, akik hónapokig, sőt évekig nem hajlandók kimozdulni otthonról: az újabb értelmezés szerint az is önkéntes elzárkózásnak számít, ha valaki heti háromnál kevesebbszer hagyja el otthonát. A magyarul leginkább talán társadalmi visszahúzódásnak fordítható jelenség hivatalosan nem számít betegségnek; nem minden hikikomori küzd mentális problémával, és az internet- vagy játékfüggőség sem jelentkezik mindegyiküknél.
Iskolai problémák, családi zűrök
A hikikomorivá válás egy hosszú, elhúzódó folyamat eredménye. A hagyományosan tekintély- és teljesítmény-központú japán társadalomban az egyéneknek sokszor háttérbe kell szorítaniuk érzéseiket, vágyaikat a közösség és a szabályok érdekében. Ha valakinek ebben nehézségei mutatkoznak, sokszor az iskolában ütközik először falakba; a kudarcélmények miatt pedig visszahúzódóvá válik. Az iskolai zaklatás, a nem megfelelő tanulmányi eredmények zárkózottá tehetik az arra hajlamos fiatalokat, de családi problémák, az álláskeresés körüli nehézségek vagy szociális fóbia is állhat a háttérben. A visszahúzódás idővel aztán elhatalmasodik az illetőn, és akár szélsőséges méreteket is ölthet.
Egy 2023 tavaszán elvégzett, japán kormányzati felmérés szerint 1,5 millió felnőtt él önkéntes visszavonultságban a szigetországban – ez a népesség két százaléka. Sokan közülük azt vallották, párkapcsolati problémáik miatt vagy állásuk elvesztése után döntöttek a bezárkózás mellett, de nem elhanyagolandó a megkérdezettek egyötödének véleménye, akik azt nyilatkozták, hogy helyzetüket a koronavírus-járvány miatt bevezetett életmódbeli változások súlyosbították.
A jelenség olyan méreteket öltött, hogy az egyik tokiói egyházközségnél már arra is lehetőség van, hogy a hikikomorik online vegyenek részt az istentiszteleten, avatárjaik segítségével.
Bár a jelenség elsősorban Japánhoz köthető, egyéb országokban is akad rá példa: az Egyesült Államokban, Franciaországban, Dél-Koreában és Ománban is beszámoltak már hasonló esetekről. Ezzel párhuzamosan megfigyelhető a jelenség kiszélesedése: a 90-es években a hikikomori alatt szociálisan rosszul alkalmazkodó, fiatal férfiakat értettek, akik a szobájukban videójátékok, mangák és animék között töltötték mindennapjaikat. Mára azonban idősek és nők is dönthetnek az elzárkózó életmód mellett.
Nem csak a fiatal férfiakat sújtja
A The Guardian például beszámol egy hatvanéves férfi esetéről, aki, noha többször próbálkozott azzal, hogy a többséghez hasonló életet éljen, végül mégis hikikomori maradt: „Nem tudok olyan gyakran kimozdulni, mint a »normális« emberek.
Három-négy naponta egyszer hagyom el a lakásomat. Napi 14 órát alszom. Egyáltalán nem tartom a kapcsolatot a szomszédaimmal vagy a rokonaimmal.
Sok emberrel levelezek online anélkül, hogy kilépnék a szobámból. Egyelőre ez a legtöbb, amit tehetek. Még mindig hikikomori vagyok” – mondta el az Ikedának nevezett férfi.
A japán kormány felméréséből az is kiderült, hogy a hikikomorik 40%-a nő. „Néha arra gondolok, hogy reggel sétálok egyet, de aztán megmerevednek az izmaim… Nem tudom rávenni a testemet, hogy kimenjen a szabadba” – vallotta be egy 45 éves tokiói nő, aki a járvány idején veszítette el munkáját és vált hikikomorivá.
Magányos élet
A hikikomorik jellemzően este, sötétedés után hagyják el a lakásukat, és akkor sem mennek messzire: a bevásárlást a legközelebbi kisboltban intézik. Sokszor munkahelyük sincs, vagy ha mégis, az valamilyen otthonról végezhető, egyszerű munka. Legtöbbször szüleikkel élnek, vagy olcsó albérletben húzzák meg magukat, barátaik nincsenek. Idejük nagy részét a hétköznapi tevékenységek teszik ki: evés, alvás, olvasás, rajzolás, internetezés vagy videójátékozás. Nem biztos, hogy az általában megszokott időbeosztás szerint élnek: sokan napközben alszanak, este ébrednek, és egész éjjel fenn vannak.
Betegség vagy életforma?
Szakemberek között vita tárgya, hogy a hikikomori valóban külön betegségkategória-e, vagy pedig egyéb mentális betegségek (szociális fóbia, depresszió, kényszerbetegség, agorafóbia stb.), esetleg az autizmus-spektrumzavar egyik megjelenési formája. Mindenesetre a hikikomori nem szerepel a mentális betegségek „nagykönyvében”, a DSM-V-ben – bár vannak kutatók, akik szerint önálló kórképként benne lenne a helye. Japánban különböző terápiákkal (családterápia, mozgásterápia, szociális készségek fejlesztése) próbálják segíteni a hikikomorikat és családjaikat, de a helyzetet nehezíti, hogy a „posztmodern remeték” közül viszonylag kevesen kérnek segítséget.
A társadalomba való visszailleszkedés azonban nem lehetetlen. Acusi Vatanabe japán művész, aki három évig maga is súlyosan hikikomori volt (például hét hónapig nem kelt fel az ágyából), „Beszélj az érzelmi sebekről!” címmel projektet indított. A hikikomorik internetes üzeneteit a művész betonba önti, majd összetöri őket, végül a hagyományos japán kincugi technika (aranyozott lakkal történő ragasztás) segítségével újból összeilleszti. Az alkotásokkal azt üzeni: bár a „sebek” megmaradnak és a történet részévé válnak, végül az eredetinél értékesebb lesz a végeredmény – a személyiség pedig, ha sikerül leküzdeni a nehézségeket, gazdagabb és ellenállóbb.
