Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tudtad, hogy Haydn magányosnak érezte magát Eszterházán? Vagy hogy Beethoven legismertebb műve valószínűleg nem Elise, hanem Therese számára íródott? És azt, hogy Mozart családja odavolt az altesti poénokért?
Bősze Ádám zenetörténész Nagy zenészek, nagy szerelmek címmel tart előadásokat a klasszikus zeneszerzők magánéletének kevéssé ismert részleteiről, és nemrégiben jelent meg azonos című kötete is. A könyv szórakoztató, ugyanakkor tanulságos olvasmány: kiderül belőle, hogy a komolyzene meghatározó alakjai ugyanúgy szerettek, lelkesedtek, szenvedtek vagy éppen zsarnokoskodtak a másik ember fölött, mint bármelyik átlagember. Bősze Ádámmal zenei antikváriumában beszélgettünk.
Hogyan lesz egy szerzetesből zenetörténész?
Az, hogy zenetörténész lettem, köszönhető a szerzeteseknek is, és az, hogy szerzetes lettem, köszönhető a zenének is. A rendszerváltás előtti időszakban, amikor szerzetes voltam, összesen négy szerzetesrend létezett az országban: a bencések, a ferencesek, a piaristák és az iskolanővérek. Az állam és az egyház közötti megállapodás értelmében az volt a feladatunk, hogy az állam számára is hasznos tevékenységet fejtsünk ki. Tehát tanítottunk: aki bekerült a rendbe, annak vállalnia kellett, hogy a teológiai főiskola mellett civil egyetemet is végez. Viszonylag későn, 16 éves korom után kezdtem el zenével foglalkozni, és ekkor jelentkezett a vallás iránti érdeklődés is, nyilván valamilyen érési folyamat eredményeképpen. Teljesen az ujja köré csavart a komolyzene, egyértelmű volt, milyen tanári szakot fogok választani: a teológiai főiskola mellett a Zeneakadémián a zenetudományi szakot végeztem el.
Látok egy zongorát is, ezen szokott játszani?
Négy fal között szívesen zongorázom, de nem vagyok jó zongorista.
A nagy művészek magánéletét firtató írásokra jellemzően kétféle reakció érkezik. Az olvasók egy része úgy gondolja, hogy fölöslegesek, hiszen nem feltétlenül segíti a művek megértését, ha tudjuk, milyen ember volt az alkotó. Másfelől viszont van egy nagyon erős kíváncsiság az olvasókban aziránt, hogy milyenek ezek a művészek, ha leemeljük őket a piedesztálról, ahová az idők folyamán kerültek.
Valóban, ha valaki elolvassa a könyvemet, biztosan nem jut közelebb Mozart, Beethoven, Wagner vagy Britten művészetéhez, a műveket nem fogja jobban megérteni. A 19. század közepétől kezdve az európai gondolkodásban, így a zenéről alkotott felfogásunkban is, komoly szerepet játszik az, hogy a privát életnek és a műalkotásnak nincs közös nevezője. A zene, főleg a hangszeres zene, egyébként is szerintem a legelvontabb művészet. Az, hogy tudjuk, hogy Haydnnak volt egy szeretője, nem manifesztálódik egyetlen művében sem. Pedig a 19. század előtt erre bőven akadt példa, Haydnról három életrajz, három anekdotagyűjtemény is megjelent, röviddel a halála után. Az egyikben Giuseppe Carpani például leírta, hogy Haydn, amikor leült komponálni,
felvette a legszebb ruháját, megfaragta a lúdtollát, felhúzta a Frigyestől kapott gyűrűt, az égre meredt a tekintete, és kigondolt egy történetet, mondjuk, egy tengeri viharnak vagy ütközetnek a történetét, és ezt megírta egy szimfóniában.
Ma, ha bemenne valaki a Zeneakadémiára, és azt mondaná egy Haydn-szimfóniáról, hogy abban hajókat lát, ahogy egymást ágyúval lövik, körberöhögnék. Azért, mert a 19. század közepén megváltozott a művész és műalkotás viszonyával kapcsolatos gondolkodásunk.
Miért kell, vagy miért lehet mégis a művészek magánéletéről írni?
Nem kell, viszont lehet. A klasszikus zene történetének fő alakjai nagyon messze kerültek tőlünk. Olyanok, mint a bronzszobrok. Vagy hősök, akiknek az alkotásaihoz mi, halandó emberek soha közel sem érünk. Ez így is van, de szeretném egy kicsit közelebb hozni, lazítani ezt a rendkívül merev viszonyt a komolyzene nagyjaihoz. Kultúrtörténetet, zenetörténetet, emberi hozzáállást tanulhat az olvasó a könyvből, igazi „infotainment” ez a kötet szerintem: történeti információkkal igyekszem szórakoztatni az előadásaimon és a könyvben is.
Említette, hogy a zene a legelvontabb művészet. Egy költőt inspirálhat a szerelme, hogy verset írjon róla, egy festő is készíthet portrét, de hogyan jelennek meg a múzsák a zenében? Megjelennek-e egyáltalán?
Megjelenhetnek, főként szöveges művek esetében. A könyvben szerepel Emma Bardac, Debussy felesége, aki Gabriel Faurét is annyira megbabonázta, hogy dalokat írt neki.
Még azt is hagyta, hogy a hölgy, aki egy botcsinálta énekesnő volt, belejavítson a darabjaiba.
De Beethoven is írt ajándékul dalt, Andenken címmel. El lehet képzelni a szituációt, ahogy az ajándékozott hölgy egy szalonban, Beethoven társaságában elénekli. Ilyenek vannak, persze. Puccini és Wagner operáiban is lehet bizonyos párhuzamokat felfedezni, bár nagyon csínján kell bánni azzal, hogy a privát életből vett nőalakok hogyan jelennek meg az operaszínpadon. A hangszeres zene esetében szintén előfordulhat, hogy valakinek dedikálnak egy művet, de ezek hátterében többnyire anyagi tranzakciók álltak. A zeneszerző megkérdezte, hogy „Hercegné, ajánlhatom Önnek a darabomat?” A hercegné pedig tudta, hogy valamennyit le kell tenni az asztalra, hogy az ő neve kerüljön a darabra, tehát az ajánlás az arisztokrácia számára a reprezentáció része volt.
És mi a helyzet azzal, amikor egy műnek olyan a címe, vagy olyan értelmezések kötődnek hozzá, hogy meghatározza, hogyan hallgatjuk? Például Ravel Bolerója sokak szerint egy szerelmi aktus zenei megjelenítése, de vajon ez szándékos, vagy utólag alakult ki?
Művenként változik. Általánosságban, ha egy műnek olyan címe születik, ami utal a hangulatára, például Beethoven Holdfény-szonátája, ennek köze nincs Beethovenhez. Többnyire élelmes, jó üzleti érzékkel megáldott kottakiadók írták rá, akiket el szoktuk rakni a zenetörténet egy sötét, homályos sarkába, pedig nagyon sokat számított, hogy mit nyomtattak rá egy kottára. Beethovennél a sok-sok ragadványnév közül összesen talán három van, ami magától Beethoventől származik, például a Les Adieux szonáta. Ugyanez a helyzet a Haydn-szimfóniákkal is: az utókor ragasztott rá vagy magyarázott bele ezt-azt. Ez nem jelenti azt, hogy nincs benne, amit belehallunk, de ha egy alkotó létrehoz egy művet, az utána jövő értelmezésekhez nem sok köze van. Pláne, ha meghalt.
Mennyire lehet elválasztani a művészt és a magánembert? Modigliani, Picasso vagy Szabó Lőrinc magánemberként rettenetes alak lehetett, de a könyvéből kiderül, hogy Wagnernek is erősen narcisztikus hajlamai voltak, bántalmazói vonásokkal. Ha mindezt tudjuk, hallgathatjuk-e még csodálattal Wagnert?
Először úgy gondoltam, hogy el kell választani egymástól a művészt és a művet. Tehát emiatt az olvasó ne tartsa magát távol Wagnertől. Aztán észrevettem magamon, hogy mégiscsak hatnak ezek az információk.
Amikor a Zeneakadémiára jártam, ha a folyosón bárki kimondta Beethoven nevét, a hallgatók nagy része térdet hajtott vagy keresztet vetett.
Ő volt a non plus ultra. Kicsinek, porszemnek éreztem magam, és az is vagyok, ahhoz az isteni műhöz képest, amit ő hátrahagyott. Amikor elkezdtem az életével foglalkozni, kiderült, hogy a kép mögött, ami Beethovenről él bennünk, a komorság és a sorssal való viaskodás mögött egy rendkívül érzékeny, sőt szánalomra méltó figura képe rajzolódik ki. Beethoven szeretett volna társasági életet élni, ismerkedni, beszélgetni, de le kellett róla mondania a hallásproblémája miatt. Visszavonult az emberektől, és ez hatalmas törés lehetett az életében. Amikor 2020-ban Beethoven-év volt a Bartók rádióban, és elkezdtem Beethovent hallgatni, a végére legszívesebben megöleltem volna. Wagnernél sem kérdőjelezem meg a Parsifalt vagy a Trisztán és Izoldát, és boldogan hallgatom meg a Ringet, de Woody Allen mondása is eszembe jut:
Bármikor meghallom Wagner zenéjét, ellenállhatatlan vágyat érzek arra, hogy lerohanjam Lengyelországot.
Nagyon sajátos a humora, ami a könyvből is visszaköszön. Hangosan felnevettem, amikor azt írta, hogy Haydnt azért nem kasztrálták, mert akkor nem kerülhetett volna be a Nagy zenészek, nagy szerelmek című könyvbe.
Igen? Nem is emlékszem, hogy ezt írtam volna.
Van e mögött egy kis polgárpukkasztásra való hajlam is, nem?
Ezt többen mondták a Bartók rádiós ténykedésem végén, ahol 15 évig dolgoztam. A hallgatók egy része nem szerette, azaz utálta, amit csinálok. Nagyon szívesen magamra venném ezt a jelzőt, de valójában nagyon kedves embernek tartom magam, aki egyáltalán nem forradalmár. Viszont vannak céljaim, amiket el szeretnék érni. Nonszensznek tartom, amikor arról panaszkodnak, hogy nincsenek fiatalok a koncertteremben. Tessék ezen változtatni!
A zenészek is elkényelmesedtek, kijönnek szomorú ábrázattal, fekete ruhában, utána meg csodálkoznak, hogy nem jött el egyetlen fiatal sem.
De a közönséget időnként ugyanígy ostorozni kell, hogy figyeljenek, és ne a pezsgő meg a reprezentáció miatt menjenek koncertre. Ilyen vágyaim vannak, de a l´art pour l´art polgárpukkasztás távol áll tőlem.
De annak a szolgálatában, hogy leemeljük a klasszikus zenét a piedesztálról, még belefér. Ha visszautazhatna az időben, melyik helyszínre térne vissza a legszívesebben?
A Mendelssohn családban élnék. Vagy legalábbis abban a házban, Berlinben, a Leipziger Strasse 3. szám alatt. Annak az egészen különleges kulturális életnek, hagyománynak szeretnék a részese lenni, amit a Mendelssohn gyerekek is átélhettek. De a 16. század második felének Angliájába, I. Erzsébet korába is szívesen visszamennék, bár ott gondom lenne azzal, hogy protestáns legyek-e vagy katolikus. Szerelmese vagyok az akkori zenének, Thomas Tallis és William Byrd muzsikájának. Nagyon szívesen hallgatnám őket élőben, vagy állnék William Byrd fölött, és nézném, ahogy komponál.
