„Vetkőzünk. Ők is, én is. Óvatosan, egyenként válunk meg a lelkünket pajzsként védő, törékeny rétegektől” – ígéri Szigeti Ildikó Pszichosztriptíz – Terápiás valóságok című könyvének előszavában. A tanácsadó szakpszichológus második kötetében négy kliens élethelyzetébe pillanthatunk bele: két férfi és két nő terápiás ülései tárulnak elénk, olvasmányosan elbeszélve, kiegészítve a szerző megjegyzéseivel és a helyzethez kapcsolódó pszichológiai magyarázatokkal.
A szerző a kliensek nevét és életkörülményeit megváltoztatva adja közre a történeteket, ám szinte biztos, hogy az olvasó így is tud kapcsolódni a szereplőkhöz, és a saját élete felől olvasni az elbeszélteket. A kliensek problémái, amelyekkel a szakemberhez fordulnak, különbözőek, és mégis valamiképpen hasonlók: hűség és hűtlenség, megcsalni és megcsalt félnek lenni, a gyermekvállalás és a lombikprogram körülötti nehézségek jelennek meg a könyv lapjain, a háttérben pedig mindig ott kísért a múlt, amely sokszor megmagyarázza, a szereplők miért keveredtek bele egy-egy számukra előnytelen élethelyzetbe. András, Hédi és a többiek egy csésze tea, egy bögre kávé vagy egy pohár víz (esetleg formabontó módon egy whiskey) mellett, a szerzővel közösen próbálják kibogozni életük összegubancolódott fonalát.
A hűtlenségtől az örökbefogadásig
A kliensek között akad olyan, aki csalja a feleségét, de az őt mágnesként vonzó nőt valójában nem a szerelem vezérli, hanem valami egészen más. Hogyan birkózik meg egy férfi a kettős élettel, hogyan tud kilépni egy mérgező kapcsolatból? És mit érez az a másik férfi, akihez a felesége hűtlen, de egyikük sem akarja kimondani a végszót? Miért vonzódik valaki kizárólag nős férfiakhoz, és milyen terheket ró egy nőre a lombikprogram? A felsorolt problémák egybevágnak Szigeti Ildikó szakterületeivel, a hűtlenség, az örökbefogadás és a lombikkezelés pszichés vetületeivel, amelyek így vagy úgy, de sokakat érintenek. Hiszen valószínűleg mindenki szeretett már bele olyasvalakibe, aki (utólag) arra érdemtelennek bizonyult, ismeri a szerelmi háromszögek természetét egyik vagy másik oldalról (szerencsés esetben csak hallomásból), és a gyermekvállalás sem feltétlenül megy mindenkinek olyan gördülékenyen, ahogyan elképzelte.
Lelki meztelenség
Ami a „vetkőzést”, azaz a lelki lemeztelenedést illeti, a kliensek élettörténete mellett bepillantást nyerhetünk abba is, mi zajlik a pszichológus lelkében: éppen mi bosszantja, hogyan hatnak rá a körülmények vagy a hozzá fordulók mondatai.
A szerző nem fél bevallani, hogy az ő személyisége is formálódik a kliensekkel való kapcsolat által.
Azt sem titkolja, amikor úgy érzi, szakmailag hibát követett el: megosztja az olvasókkal kétségeit és önmagára vonatkozó felfedezéseit. Szakemberként is eltolódnak számára a hangsúlyok a meggyőzéstől a kísérés felé, hiszen az első történetben még így töpreng: „Miként győzzem meg a kliensemet arról, hogy csak egyetlen megoldás van a helyzetére: padlógázzal kifarolni belőle?” A kötet végére viszont hangsúlyosabb lesz a kísérői alapállás, azaz nyilvánvalóvá válik, hogy a pszichológus feladata a kliens kísérése, nem pedig a meggyőzése.
Nem áll be a sorba
Bevallom, (női) olvasóként mégis olykor zavarba jöttem a könyv olvasása során. Nem a „vetkőzés” vagy az ehhez kapcsolódó „kukkolás” miatt, hanem sokkal inkább olyan epizódok, vagy meglehet, vitaindítónak szánt gondolatok miatt, amelyek talán a szerző kissé konfrontatív alapállásából következnek. Jómagam a személyközpontú irányzattal ápolok közelebbi kapcsolatot (bár pszichológus nem vagyok), és többször is felszaladt a szemöldököm a könyvet olvasva. Furcsának, sőt bizarrnak éreztem, amikor a terápiás helyzetben a szakember, Narkisszosz történetét mesélve a kliensnek, úgy fogalmazott: „gúnyolódom”. Persze, tudom én, hogy nem az empátiás megértés és a feltétel nélküli elfogadás vezérel minden egyes pszichológust minden pillanatban – gondoljunk csak Csernus Imrére, akinek kijózanító, már-már bántó őszinteséggel megfogalmazott gondolatai és feltevései nők és férfiak ezreinek a lelkéhez találtak utat. A könyv egy pontján elő is kerül, hogy Szigeti Ildikó „nem áll be a sorba”, és olykor felsejlik határozott (és nem éppen hízelgő) véleménye is, például a családállításról vagy az önsegítő könyvekről.
Megcsalt nők és férfiak
A sztriptíz jellemzően férfitekinteteket vonzó műfaj, és sokszor mintha ez a férfitekintet köszönne vissza a könyv lapjairól. A feleségét megcsaló, pszichopata (?) nő hálójába belekeveredő férfi „áldozat”, „csapodár jófiú”, akit a nő „manipulatív, aljas módon levadász, kihasznál, majd eldob”. A másik férfi, akit a felesége csal meg, nem tehet semmiről, a felesége viszont „gyáva”, aki „mély sebet ejt” a férje önérzetén. Amikor a szerző nyíltan ki is mondja a könyv vége felé, hogy rokonszenve inkább a megcsalt férfiaké, ismét zavarba hozza a (női) olvasót:
Ha egy nőt megcsalnak, az árulás. Ha egy férfit megcsalnak, az felér a kasztrálással.
Vagy: „Megcsalt feleségnek lenni – ha nem is irigylésre méltó helyzet – társadalmi szinten egy elfogadható vagy befogadható állapot. Garantáltan megértő fülekre talál, aki erről beszél. És kétség nem fér hozzá, a megcsalt feleség nonstop erről beszél. Magára ölti a mártírjelmezt, amelyet addig viselhet, amíg csak kedve tartja.”
Terápiás valóságok
A megcsalt férfi, Zsolt története kapcsán a szerző önreflexiós hajlama is elmélyül. Vele tarthatunk az önismereti úton, amelyből kiderül, miért is „őrjítő” számára ez a férfi az udvariaskodásával, miközben „undok, távolságtartó és pimaszul őszinte”. Ráadásul ekkor, meglehetősen formabontó módon, a segítő és a segített szerepe összemosódik, szimbolikusan is: a kliens átül abba a székbe, amiben addig a segítő szakember foglalt helyet. Miközben a szerző a klienst és egyúttal az olvasót is a lélek mélységeibe kalauzolja, értékes eszmefuttatásokat olvashatunk a titok természetrajzáról, a mérgező kapcsolatokról, vagy éppen arról, hogy miért lehet fájdalmas a terápia lezárása. Az éles szemű megfigyelések mellett helyet kapnak a vívódások, kételyek is, amelyek nagyon is emberivé teszik és közel hozzák az olvasóhoz a pszichológus-szerzőt. Hiszen a pszichológus legfontosabb munkaeszköze végső soron mégiscsak önmaga.
