Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Spilák Klára neve, no és persze a hangja sokak számára cseng ismerősen. Noha a legtöbbünknek a Szex és New York csinos és hedonista Carrie Bradshaw-ja jut eszünkbe róla, a magyar színésznő megannyi hírességnek kölcsönözte már a hangját. Spilák Klárával beszélgettünk munkáról, családról és a mindennapokról.
Örökre megmarad az a pillanat az emlékezetemben, amikor először beszéltünk telefonon. Felhívott Lance barátnője, Jody a Ponyvaregényből. Spilák Klára hangjáról először mindig ő jut eszembe.
Ó, igen, Rosanna Arquette! Az egész film csodálatos volt, Juhász Annával csináltuk. Bár nem volt nagy szerepem, de annál jobban szerettem.
Volt olyan, amit nem szerettél?
Igen, éreztem már olyat, hogy egyszerűen nem tudom megugrani a feladatot, mert annyira nincs közöm hozzá, és magam sem értem, hogy miért pont engem választottak a szerephez. A Sírhant művekben volt például egy nagyon furcsa karakterem, és én voltam a hangja a Melrose Place nagyon-nagyon mély hangú, vörös Lexijének is. Nagyon nehéz szerep volt mindkettő.
Névjegy
A budapesti születésű színésznő, szinkronszínésznő és sajtóreferens már gyermekkorában színésznőnek készült. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára (ma egyetem) második próbálkozásra vették fel, amelyet 1988-ban végzett el. Színészi pályafutását a fővárosi József Attila Színházban kezdte, majd vidéki színházakhoz került, először Pécsre, majd Zalaegerszegre. A színpadot elhagyta, és szinkronszínészi munkája mellett televíziózni kezdett, ahol szerkesztőként, riporterként és műsorvezetőként is dolgozott. Tizenöt éven át ő volt a Pécsi Országos Színházi Találkozó sajtófőnöke, majd a Színház- és Filmművészeti Egyetem kommunikációs vezetője lett 2015-ben. Jelenleg egy alapítvány kommunikációs feladatait látja el. Három gyermek édesanyja.
Mi kell ahhoz, hogy valakiből profi szinkronszínész váljon?
Először is szögezzük le, hogy szinkronszínész mint olyan, nincs, színész van, aki szinkronizál. Persze nagyon fontosak az alapkészségek, a ritmusérzék, a jó beszédhang, a tiszta beszéd, de azért ez egy színészi feladat. Egy szinkron akkor lesz jó, ha jól hozod a vásznon látható karaktert, mert kell hozzá az átélő- és a beleérző képesség. Én abban a pillanatban, amikor szinkronizálok egy színészt, azzá válok, vele megyek, őt követem. Ha nem azt csinálom, amit ő, akkor leválik a hangom a képernyőről, ez pedig rettenetesen zavaró. Engem nézőként nagyon ki tud billenteni egy filmből, ha a hang elüt attól, amit a képen látok.
Hogyan lehet egy hanggal ennyiféle szerepet eljátszani?
Ahogyan egy színész a színpadon is ezerféle karaktert formál meg az élete során, a szinkronban is ugyanúgy igazodik a szerepéhez.
Az ember mindig előveszi azt az énjét, amit megkíván a színészi játék.
Amikor anyuka vagyok, puhán szólalok meg, amikor rendőrt játszom, akkor előkapom a határozott, kemény hangom, ha pedig csajszisnak kell lennem, akkor csajszis vagyok. Mindez bennünk van, csak tudni kell használni, és tudatosítani magunkban azt, hogy a testünkkel nem, csak a hangunkkal tudjuk kifejezni mindezt.
Mit a legnehezebb hozni?
Például az evést. Ki kellett találni, hogy hova tegyem a nyelvem, amikor azt játszom, hogy eszem, pedig nem is. A nevetés és a sírás is ilyen, meg kell tanulni.
Sírtál már valaha igaziból egy szerepedben?
Igen, többször, de volt egy emlékezetes eset, amikor ki is kellett jönnöm a stúdióból, mert annyira megviselt.
Melyik volt ez?
A Kés/Alattban Joely Richardsonnak volt egy szívszorongató monológja a repülőgép-balesetben megégett, haldokló anyjához, akivel nagyon rossz volt a viszonya. Annyira megérintettek azok a mondatok, amiket az anyjának – akit egyébként az igazi édesanyja, Vanessa Redgrave alakított a filmben – mondott az egész életét megmérgező kapcsolatukról, mindaz a keserűség, gyűlölet és vád, ami a szavaiból sugárzott, hogy a felvétel után kértem tíz perc szünetet, mert nem tudtam folytatni a munkát.
A színházat miért hagytad ott?
Vidéki színházakban játszottam, de az életem valójában Budapesten zajlott. Itt élt a párom, itt voltak a barátaim, a családom. Addigra már nagyon sok főszerepet eljátszottam, és nem volt igazán szakmai visszhangja.
Valahogy nagyon távol volt a vidék Budapesttől.
A kilencvenes évek elején még nem igazán volt internet, mobiltelefon is alig, így nem jutott el az emberekhez, de a kollégákhoz sem, hogy mit csinálunk Békéscsabán, Pécsen vagy Zalaegerszegen. Nekem ez fájt, és tudtam, hogy nem akarok megkeseredett, vidéki színésznővé válni.
Mihez kezdtél ezután?
Ekkor kezdtem el televízióban szerkesztőként és riporterként dolgozni, miközben a szinkron is folyamatosan futott, ráadásul ide szülés után is nagyon hamar vissza tudtam menni. Miután egy nap ez csak egy-két órányi elfoglaltság volt, két szoptatás között is vállaltam munkát. Volt olyan is, hogy hordozóban vittem el a babámat, szinkronizáltam egyet, aztán gyorsan megszoptattam, és mentünk haza.
Áruld el, melyik szerep volt ez!
Például a McLeod lányai, az egy csodálatos sorozat volt.
Sosem hiányzott a színház?
Ezt sokan megkérdezték akkor is, amikor a Pécsi Országos Színházi Találkozónak voltam a sajtófőnöke, de akkor is azt mondtam, hogy nem. Engem kielégített akkor a televíziózás, mert nagyon kreatív volt, nagyon sokat kellett hozzá tanulni, a szinkronban pedig kiéltem a színészi énemet.
A filmezéssel hogy állsz?
Az nagyon érdekel, de erre csak 2015-ben jöttem rá, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem kommunikációs vezetője lettem.
A hallgatók elkezdtek a vizsgafilmjeikbe hívogatni, és akkor tudatosult bennem, hogy a filmezés valahogy addig kimaradt az életemből.
Nagyon kevés filmben dolgoztam a pályám során, és rájöttem, hogy szívesen csinálnám.
A legutóbb, amikor beszéltünk, épp forgatásról mentél haza.
Igen, pont most fejeztünk be egy tévéjáték-forgatást, Herczeg Ferenc A Fehér Páva című könyvéből született Majdnem menyasszony címmel egy forgatókönyv, amit Pacskovszky József rendezett. Nagyon szerettem, többek között azért is, mert Gáspár Tibivel, a korábbi nagy színpadi szerelmemmel, 1996 óta, most újra együtt játszhattunk.
Akkor most már jöhet a filmezés?
Nagyon örülök, hogy visszatért az életembe, de inkább mint szerelem, hobbi. Nekem mindenképpen szükségem van mellette egy olyan bázisra, amely a biztos alapokat jelenti, amiből meg lehet élni.
Mesélsz egy kicsit erről a bázisról?
Egy nagyon izgalmas és klassz munkám van, a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány kommunikációját viszem. Egy nagyon jó ügy, amibe nagy erővel vetettem bele magam. Igazi szerelemmunka.
Amikor elkezdted, nem volt benned szorongás, hiszen mégiscsak beteg gyerekekkel kapcsolatos lesz a munkád?
Inkább távolságtartás volt bennem, mert nem tudtam elképzelni, hogyan tudnak segíteni azzal a bohócok, hogy bemennek vicceskedni egy gyerekkórházba.
Aztán később, amikor elkezdtem járni a vizitekre, nyilvánvalóvá vált, miért is olyan fontos az ő szerepük.
Megtapasztaltam, hogy milyen felüdülni a kórházi ágyon, és nem azon szorongani, hogy még hány napig kell bent feküdni. Rájöttem, hogy mennyit számítanak azok a pillanatok, amikor a bohócdoktor a műtőbe kíséri a gyereket, és ott van akkor is, amikor a szülő már nem lehet vele, hogy addig próbálja őt nyugtatni, ameddig el nem alszik.
De azoknak a gyerekeknek is nagyon sokat ad a visszatérő bohócjelenlét, akik hetente háromszor, három órán át, egy székhez kötve kapják a dialíziskezeléseiket.
Aztán ott vannak az autista gyerekek, akiknek a bohócok programokat tartanak, vagy az idősotthonokban a demensek, akiknek egy szótól, egy gesztustól vagy egy dallamtól egy pillanatra kinyílik a tekintete.
Hihetetlen, hányféle szerepben kell helytállnod, gyerekeket nevetéssel gyógyító bohócok, film és szinkronstúdió között mozogsz nap mint nap, és közben anya is vagy. Hogy tudod ezt a sok mindent összeegyeztetni?
Nagyon egyenes vonalon tudok gondolkodni, tehát tökéletesen ki tudok zárni minden mást, amikor egyvalamivel foglalkozom. Általában reggel vagy késő délután megyek a szinkronba, napközben vagyok a bohócdoktorokkal, este találkozom a barátaimmal és megfőzök a gyerekemnek, mert azért anya főztje az igazi.
És nem mellesleg még te vagy Carrie Bradshaw magyar hangja is. Mennyire hat még az életedre a Szex és New York?
Nagyon örülök, amikor más szerepemet is megemlítik, de nincs azzal semmi baj, hogy ezzel azonosítanak. Nemrégiben voltam egy Szex és New York tematikus rendezvényen, engem kértek fel az esemény moderálására. Vicces volt, mert képzeld, ott üldögéltem békésen, vártam a jelenésemre. Közben jöttek-mentek körülöttem az emberek, akiket nem ismertem, és valószínűleg ők sem engem. Aztán amikor fölmentem a színpadra, és bemutatkozásnál csak annyit mondtam, hogy Spilák Klára vagyok, sikítozva tapsolni kezdtek. Ez ezzel jár.
Mit adott neked a sorozat?
Nagyon sokat. Lökést adott ahhoz a döntéshez, ami ahhoz vezetett, hogy elhagytam a gyerekeim apját. Nem éltünk jó kapcsolatban, de három gyerekkel nagyon nehéz volt kilépni.
Aztán jött ez a sorozat, ami folyamatosan arról beszélt, hogy te vagy a fontos, hogy becsüld meg magad, hogy értékes vagy, hogy ne légy boldogtalan, hogy merjél változtatni, hogy előtted állnak a lehetőségek, hiába vagy már harmincvalahány éves, akkor is keresni kell azt, hogy boldog legyél, hogy megtaláld az igazit, és nem szabad belesüllyedni a rutinszerű dolgokba.
Abban a bizonytalanságban, amiben voltam, folyamatosan megerősített a sorozat, hogy meg kell hoznom a döntést, és ki kell lépnem. Nem azt állítom, hogy végül emiatt történt, de az biztos, hogy benne volt.
A szinkronszerepeid közül Sarah Jessica Parker volt a kedvenced?
A Szex és New Yorkban igen, sajnálom, hogy aztán a többi filmje nem igazán lett jó és sikeres. Ha már kérdezted, Robin Wright a nagyon nagy kedvencem, akit először a Forrest Gumpban szinkronizáltam, aztán többször is.
A House of Cardsban is…
Igen! Ő egy csodálatos színésznő, vele teljesen azonosulni tudok, szerintem karakterben is nagyon hasonlóak vagyunk. Őt csukott szemmel is tudom szinkronizálni.
De nagyon sokat szinkronizáltam Julianne Moore-t is, aki kapcsán sosem felejtem el, hogy amikor az Áldatlan állapotban című filmben először szinkronizáltam őt, még senki sem tudta, de már babát vártam.
A filmbeli Rebecca is terhes volt, és amikor elkezdődött az a hosszú vajúdás meg a szülésjelenet, amelyben Robin Williams szülészorvosként szerencsétlenkedett, nekem meg még nyögnöm is kellett, teljesen leizzadtam, mert megijedtem, hogy jézusom, nekem is ilyen lesz majd?!
Annyi mindenről meséltél már, de arról valahogy még nem esett szó, hogy 2020-ban te nyerted a New York-i The Short Film Awards legjobb női mellékszereplőjének járó díjat.
Az teljesen meglepett! Egyszer csak Rosanics Patriktól jött egy üzenet, hogy bocsánat, de benevezte a Kimaradt körök című diplomamunkáját és engem a legjobb mellékszereplőre. Néhány hónappal később fölhívott, hogy figyelj, beválogattak. Nem tudtam elhinni!
Milyen érzés volt átvenni a díjat?
Egészen vicces, hiszen a díjátadó már a Covid idejére esett, így online volt. New York-i idő szerint este kilenckor kezdődött, ami itt már hajnali három volt, az én kategóriámra pedig hajnali négykor került sor.
Ültünk a gép előtt a lányommal talpig csinos ruhában, kisminkelve, és amikor a nevemet mondták, valahogy nem realizáltam.
A lányom bökdösött, hogy anya, te nyertél, kapcsold be a kamerát meg a mikrofont. Már az elején elhatároztam, hogy úgyse fogok nyerni, de ha nyerek, sem sírok. Természetesen elsírtam magam, nagyon-nagyon szép pillanat volt, amiért nagyon hálás vagyok Patriknak. Ez egyébként megerősített abban, hogy van keresnivalóm még a filmes pályán.
Van két fiad is, igaz?
Igen, már mindhárom gyerekem felnőtt, de egyikük még velem él, bár már teljesen önálló életet.
Mesélsz róluk egy kicsit?
A lányom gyönyörű, mindig modellnek akarták hívni, kicsiként meg színházba gyerekszínésznek, de ő nagyon kategorikusan elzárkózott, nem szereti a nyilvánosságot.
A választása aztán mégiscsak a művészet lett, filmvágó szakon végzett, és nagyon-nagyon sikeres amerikai produkciókban dolgozik.
Abszolút megtalálta a helyét, ahogyan a kisebbik fiam is, ő szintén filmes vonalon kezdett dolgozni. A nagyobbik fiam pedig az üzleti életben tevékenykedik.
Hármójuk közül melyikük hasonlít rád legjobban?
A lányom olyan, mint a fiatalkori énem. Közöttünk az anya-lánya viszonyon túl egy barátság is van. Nagyon büszke vagyok rá, hogy nagyon bölcs, sokkal érettebb bizonyos dolgokban, mint én, sokkal politikusabb, és rettenetesen ügyesen tud érvelni.
Mit csinálsz, amikor nem dolgozol?
Sokat járok edzeni, hetente négyszer-ötször, számomra iszonyatosan fontos a sport. A reggeli mozgás óriási adrenalinlöketet ad, ami kitart egész nap. Esténként találkozom a barátaimmal, mert a beszélgetések is nagyon fontosak nekem, meg önmagában az, hogy együtt vagyunk. És hát a Balaton.
Filmeket nem is szoktál nézni?
Olvasni jobban szeretek.
A saját filmjeid sem nézed?
Nem.
És a Szex és New Yorkot?
A filmeket láttam, mert azoknak a premierjére meg voltunk hívva, de a sorozatot nem, csak néhány részt. Gyakran idézgetnek belőle, nekem meg fogalmam sincs, hogy azok a mondatok valaha elhangzottak benne.
Ha újrakezdhetnéd, ugyanezt a pályát választanád?
Igen, azzal a kitétellel, hogy nem szabad erre rátenni egy életet. Muszáj létezni egy másik dimenzióban is, hiszen amúgy is abban hiszek, hogy nem szabad egy lábon állni. Ha kihúzzák alólad az egészet, ott állsz teljesen mozgásképtelenül. Kell egy másik irány is, és úgy tökéletes, ha a kettő kiegészíti egymást.
