Esztert többször repítette arrébb a villám, előfordult, hogy az utolsó pillanatban menekült el az óriási égszakadás elől, de ugyanúgy imádja a viharokat, mint gyerekkorában.
A nyári nagy melegben egyértelmű jelei vannak, ha közeledik a vihar. Sántha Eszter olvasni tudja ezeket, hiszen a nagymamája megtanította, hogyan szállnak a madarak, miképp vonulnak a hangyák, és hogyan jelzi az emberi szervezet, hogy rövid időn belül leszakad az ég alja. Eszter ilyenkor gépet ragad, hogy elkészüljön a tökéletes viharfotó. Gyakran 2000-szer is kattint, mire egy használható az objektívére akad.
A tökéletes viharról nem készült fotó
Az első fényképezőgépét a nagymamájától kapta, majd egy komolyabb gépet egy keszthelyi fotóstól, Gyuri bácsitól, aki azt tanácsolta, fényképezzen manuálisan, hogy megtanulja a fényeket.
„Biológia szakra jártam, sokat kirándultam a Keszthelyi-hegységben, először természetfotókat készítettem – idézi fel Sántha Eszter. Az egyik legnagyobb elismerés az volt, amikor az egyik képemet látva egy idős hölgy azt mondta, nem hitte, hogy egy pók szép tud lenni. Aztán jöttek a meteorológiai jelenségek, fotóztam naplementét, csillagokat. De a viharok ereje és szépsége nagyon hamar magával ragadott.”
Ráadásul Eszter egy ajándéknyaralás után Olaszországba költözött, éppen a Pó folyó deltájának vidékére, ahol gyakoriak az erős viharok.
„A tökéletes vihart is Olaszországban láttam, de épp az autópályán vezettem, így nem készítettem róla fotót. Tehát azt még le kell vadásznom. De ott óriási erők mozdulnak meg; előfordult, hogy a kert végében fotóztam, és közben a szél elvitte a házam tetejét.”
Méterekkel dobta arrébb a villám ereje
Veszélyes helyzetekért azonban nem kellett külföldre utaznia; néhány éve a szentgyörgyvári kilátónál majdnem otthagyta a fogát.
„Kanizsa felől jött egy szupercella, rajzolni nem lehetett volna szebbet – mondja Eszter. Autóba ültünk a testvéremmel, a kilátóhoz hajtottunk, és kértem, úgy egy óra múlva jöjjön értem vissza. A vihar azonban óriási sebességgel közeledett, így inkább szaladni kezdtem lefelé a kilátóból. Az első emeletről lökött ki a szél; ráadásul éppen mellettem kidőlt egy jegenyefa, aminek a teteje eltalált.
Súlyos zúzódásaim voltak, megsérültek a bordáim, eltört a kulcscsontom. Emlékszem, összekuporodtam, és úgy vártam, hogy a nővérem visszaérjen.”
Az is előfordult, hogy egy medence szélén végigfutó fadobogóra állította az állványát, és abba csapott a villám. A fa kigyulladt, az állvány pedig megolvadt.
„Ennél azonban még veszélyesebb volt, amikor az egyik ismerősöm szólt, hogy tornádót látott Keszthely környékén. Azonnal odaautóztam, és letáboroztam egy ipari áramoszlop mellett. Ezt nem kellett volna: a villám belecsapott, én pedig métereket repültem, egyenesen az autóútra. Az volt a szerencse, hogy éppen nem járt senki arra, mert még el is ütöttek volna. Ha viharba kerülünk, mindig keressünk zárt helyet, és ne a fém buszmegállót, mert azzal sem járunk jól. Eszünkbe ne jusson az erkélyen, a fémkorlát mellett gyönyörködni a villámokban, mert könnyen odacsaphat a ménkű.”
A villámok is ölelkeznek
Eszter semmiképpen sem javasolja, hogy a következő alkalommal, amikor elborul az ég alja, rohanjunk a telefonunkkal fotózni.
„Nekem négy évembe telt, míg megtanultam, hogyan viselkedik a vihar, és azt mondom, jobb, ha mindenki így tesz, ha nem akar nagy galibát – javasolja a viharvadász. Érdemes megnézni, milyen irányból érkeznek a felhők, és hogyan csap le az égzendülés. Amikor gyerek voltam, Kehidakustányban a nagymamám mindig szólt, hogy siessek a kapálással, ha felrezzentek a seregélyek. Tudta, hogy hamarosan jön az eső. De ugyanúgy vihart mutat, ha kirajzanak a hangyák, vagy bejönnek a legyek. Ha a varjak körberepülnek, eső várható, ha pedig a gólya letakarja szárnyával a fiókáit, jég fog esni. Amikor a nyári melegben telített párával a levegő, estére vihar jön, ha pedig minden ok nélkül feláll a karunkon a szőr, az az elektromosságtól van, amit tol előre a hideg levegő.”
Eszter egyik legnagyobb büszkesége, hogy a keszthelyi Balaton Színházban együtt állíthatott ki azzal a Gyuri bácsival, aki gyerekkorában tanította a fényképezés csínjára-bínjára.
„Otthon nincsenek kifüggesztve a képeim, a helyi fotóklub hűtött helyiségében tartom azokat, amelyeket előhívattam. De persze vannak kedvenceim. Az egyik, amelyen kivehetően a felhőből érkező villám a helyi kórház kéményébe csap. A másiknak az Ölelés címet adtam. Az tényleg olyan, mintha a két villám ölelésbe fonódna.” (Címlapfotó: Sántha Eszter)
