Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Fájdalmas döntés állhat a családi elidegenedés, kitagadás mögött, amely generációkon keresztül fájdalmat okozhat nekünk és leszármazottainknak is.
Nem minden család tartja meg az idealizált egységet, amelyet remélünk – és sok esetben el is várunk. Van, ahol a családfában kiégetett név szerepel a rejtélyes nagybácsi helyén, akiről senki sem beszél, vagy éppen mi magunk metszünk le valakit róla. Lehet emögött mérgező gondolkodású „büntetés” vagy menekülésvágy, esetleg csak egy túl hosszúra nyújtott passzív agresszív mosolyszünet elfajulása, de egyik eset sem teszi könnyebbé a helyzet megélését. A családtagok kitagadása, a tőlük való elidegenedés fájdalmas procedúra, amely akár generációkon át hatással lehet az utódainkra, ahogyan az Fern Schumer Chapman munkájából kiderül.
Családi elidegenedés és a társadalmi megítélés
Érdekes módon, ha egy felnőtt gyerek megszakítja a kapcsolatot szüleivel, általában rögtön őt kezdjük el hibáztatni Szalay Ágnes pszichológus szerint. Ennek a hátterében az áll, hogy annyira adottnak vesszük, hogy minden szülő szereti a gyerekét, hogy fel sem merül, hogy ő lehetne a hibás, tehát nyilván a gyerekkel van a gond. A családi egység illúzióját romboló egyéneket megítéljük, így nem csoda, hogy kevesen beszélnek róla, ha megszüntették a viszonyt családjukkal. Mégis az egyetemisták 43,5 százaléka már átélte a családi kapcsolat megszakítását egy 2015-ben végzett kutatás szerint. Tehát nem egy ritka jelenségről van szó, mégsem beszélünk róla eleget.
A kitagadás hiányt képez a Maslow-piramisban
A hovatartozás érzése az egyik legfontosabb szükségletünk a nagy megbecsülésnek számító pszichológiai modell, a Maslow-piramis szerint: ennél csak a fiziológiai szükségleteink és a biztonságérzetünk számít még alapvetőbb fontosságúnak. Ha a szociális szükségleteinket is ki tudjuk elégíteni, csak akkor tudunk elkezdeni foglalkozni az önbecsülésünk fejlesztésével és az önmegvalósításunk kiépítésével. A csoporthoz tartozás érzete nélkül az érzelmi biztonságunk megkérdőjeleződik, így a túlélés-szorongásunk is bekapcsolhat amellett, hogy az önbecsülési úton is nehéz elindulnunk enélkül, tehát a kielégítő, boldog élet képe is eltávolodik tőlünk.
A családnak kéne annak a közegnek lennie, amely az összetartozás legősibb, természetes szülőmagjaként szolgálhatna, amely egy életen át elkísérhet, az élet kiszámíthatatlanul tekergőző változatossága mellett változatlanul. A kitagadás mélyebb fájdalmat okozhat, és tovább tarthat, mint egyes fizikai sérülések Kipling D. Williams pszichológus kutatása szerint. Agyunk fizikai fájdalomként éli meg, ha kirekesztenek bennünket, még akkor is, ha teljesen idegen emberek teszik ezt velünk. A magány tényleg fáj az agyunk szerint.
Ha nincs meg a családi biztonságérzet, több generációt is sújthatnak a következményei
Vannak esetek, amikor a család kizárása szükséges. A bántalmazó, erőszakos közegtől gyakran csak ez tud megvédeni, illetve az önbecsülés felépítésének kezdőpontjaként szolgálhat. Viszont ha az elidegenedés válik a családtagok közötti stressz elfogadott családi modelljévé, akkor generációról generációra megismétlődően ez válik majd a konfliktuskezelés módszerévé.
Sajnos sok fejfájást okozhat, ha beszélő viszonyban sem maradunk családunkkal. Ha testvéreinkkel szakítottuk meg a kapcsolatot, nehézzé válhat a szüleink idősödésével járó halaszthatatlan elintéznivalók tisztázása. Melyik idősek otthonát válasszuk számukra, vagy esetleg egy ápolót kellene fogadni melléjük? Mi legyen a családi vállalkozással? Továbbá fontos egészségügyi információk is elveszhetnek a hallgatás űrjében, és váratlanul érhet bennünket egy örökletes egészségügyi probléma felbukkanása akár saját magunknál, akár gyermekeinknél, ha minden kommunikációt megszüntetünk szüleinkkel, testvérünkkel vagy az egész családdal.
A gyerekek, serdülők kifejezetten érzékenyek arra, ha a család stabilitásának hiányát érzik. A kitagadott nagyszülő, szülő, nagynéni/nagybáty és testvérek helyett „pótcsaládtagokat” kereshetnek maguknak. Veszélyes helyzetekbe mehetnek bele, hogy valahonnan pótolják ezt a hiányt, például bandákhoz szegődhetnek, hogy befogadva és értékesnek érezhessék magukat.
Helyzetenként változó, hogy inkább jót vagy rosszat okozunk-e a családtagjaink kitagadásával. Van, hogy a mentális egészségünk szempontjából ez az egyetlen járható út, ha narcisztikus, bántalmazó dinamikáktól terhes a családi fészek, de van, hogy enyhébb okból vagy csak a büszkeség és hiúság összecsapásából eredően zárkózunk el egymástól. Bármi legyen is az ok, ha úgy döntünk, hogy minden kapcsolatot megszakítunk családunkkal, érdemes előre felkészülni az összes nehézségre, amellyel jár, legyen szó akár a saját, akár gyermekeink életéről.
