Fontos, hogy rugalmasan tudjunk váltani mentálisan az idősíkok között, mivel életmegelégedettségünket is növeli ez a hozzáállás.
Az emberek egyszerre három idősíkhoz igazodva élik az életüket: tapasztalatokat hoznak magukkal a múltból, élik a jelen pillanatait, és tervezik a jövőt. Ha valaki nem képes mindhárom idősíkot számításba venni, arra lesajnálóan azt mondjuk, hogy „a múltban ragadt”, „a jövőbe menekül”, vagy „ez egy olyan YOLO („You Only Live Once”, vagyis „egyszer élsz”) srác/lány”. Marc Wittmann pszichológus szerint jobb életminőséghez vezet, ha valaki képes rugalmasan váltani az idősíkok között gondolatban, hogy az adott helyzethez mérten a megfelelőhöz tudja igazítani döntéseit.
Mit tartogat számunkra a múlt?
A múlthoz kötődhetünk pozitív vagy negatív érzésekkel, visszaemlékezésekkel. Érdekes módon a nosztalgiát kezdetben betegségként definiálták (régen a katonák PTSD-jének szólt ez a megnevezés, amelyre ezt a nem megfelelő okot találták ki). Most már a múlt kellemes langymeleg ábrándképeibe mélyedést hívjuk így, például amikor volt középiskolás társainkkal felidézzük a régi balhékat és tanárokat, miközben kedélyesen elszürcsölgetünk pár sört. Kiderült, a magányos emberek a leghajlamosabbak a múlt felidézgetésére, és azok, akik nem elégedettek a jelenlegi életük egy jelentős részével. Nem véletlenül: kimutatták, hogy a nosztalgiázás csökkenti a magányérzetet és a depressziót.
Ugyanakkor nem csak a pozitív emlékek ragadhatják meg jelen énünk figyelmét. A múltbéli döntéseinken is sokat merengünk, megbánásunk szintén a múltba röpít vissza. Egy kutató egy amerikai és egy világszintű felmérés összevetése alapján négy kategóriáját állított fel a megbánásnak: alapvető, merészséggel kapcsolatos, morális és kapcsolati megbánásaink szoktak lenni. Ezek közül a kapcsolati megbánás okozta a legnagyobb fájdalmat a megkérdezettekben.
Képtelenség kielégítő életet élni, ha valaki csak egyetlen idősíkra tud koncentrálni
Wittmann szerint az emberek nem tudnak kielégítő életet élni, ha csak egyetlen idődimenziót vesznek figyelembe, ennek szemléltetésére gondolatjátékra invitál. Képzeljünk el egy embert, akit 10 évvel ezelőtt elhagyott a házastársa, és azóta ezen emészti magát. Képzeljünk el egy egyetemistát, akinek tanulnia kéne a közelgő vizsgaidőszakra, ehelyett elmegy a barátaival lógni valahová. Képzeljünk el egy ügyvédet, aki éjt nappallá téve dolgozik ünnepnapokon és hétvégéken is. Ezek az emberek egyetlen idősíkra koncentrálnak, pedig abból profitálhatnának a legtöbbet, ha rugalmasan egyszerre több idősík igényeit is figyelembe tudnák venni.
Az az ember, akit elhagyott a házastársa, nem képes kiélvezni a jelen szépségeit, így nehezen fog tudni magának új társat találni, és boldog jövőt kreálni magának. Az egyetemista, aki túlságosan a mának él, valószínűleg meg fog bukni a vizsgáin, nem szerzi meg a kellő tudást, amivel később olyan állást szerezhetne magának, amit élvez csinálni. A jövőért gürcölő karrierista ügyvéd mellett elillan az élet, barátai kikopnak a mindennapjaiból, és valószínűleg hamarosan ki fog égni.
Kiegyensúlyozott időperspektíva és időbeli metakogníció
Bár az ember számára mindig csak az adott pillanat tapasztalatai léteznek, mégis képes tervezni és visszaemlékezni. A képességünk, hogy az időben előre-hátra tudunk ugrálni mentálisan, az evolúció során kialakult alkalmazkodásunk eredménye. Elengedhetetlenül fontos az egyéni alkalmazkodáshoz, hogy a változó körülményekhez mérten váltani tudjunk az idődimenziók között, amit egyébként gyakran automatikusan meg is teszünk. Az idő pszichológiájával foglalkozó szakértők között két leírás próbálta megfogni ezt az időbeli rugalmasságot.
Egyrészt, Philip Zimbardo „kiegyensúlyozott időperspektívájával” rukkolt elő. Zimbardo kérdőívezéssel mérte fel a résztvevők azon képességét, hogyan tudnak különböző időorientációkra összpontosítani. Ez alapján azt találta, hogy kiegyensúlyozott időperspektíváról akkor beszélünk, ha az egyén a múlthoz pozitívan viszonyul, a jelenben hedonista, és a jövő dimenzióban közepes és magas szintekkel rendelkezik. Tehát az adott egyén képes a „régi szép időkre” gondolni, miközben át tud váltani a szabadidős tevékenységre, és felismeri, mikor kell keményen dolgozni a jövőbeli siker érdekében.
Maciej Stolarski és Joanna Witowska a Varsói Egyetemről az „időbeli metakogníció” gondolatát fogalmazták meg, amelyet úgy definiálnak, mint a múltra, jelenre vagy jövőre való összpontosítás tudatos önszabályozásának képességét. Három dimenzióját azonosították az időbeli metakogníciónak:
- A képesség, amely lehetővé teszi, hogy az egyén észrevegye és átirányítsa az adott helyzetben rosszul működő idő perspektíváját egy másik, jobban működő időperspektívára. (Wittmann példájában ez a képesség egyik szereplőnek sem volt meg.)
- A képesség, hogy a múltbeli eseményeket a jelenbeli tapasztalatok felhasználásával újraértelmezzük. (Wittmann példájából a házastársa által elhagyott ember esete.)
- A képesség, hogy a három idődimenziót összekapcsoljuk, hogy tudatos, céltudatos döntéseket hozzunk.
A kiegyensúlyozott időperspektíva jobb életminőséghez vezet
Ugyan intuitívan is érezhetjük, hogy a kiegyensúlyozott időperspektíva vezethet a legelőnyösebb eredményekhez, azonban semmi sem számít tudományos ténynek, amíg azt be nem bizonyították. Így hát Wittmann elvégzett egy kutatást, amely kimutatta, hogy a kiegyensúlyozottabb időperspektívával rendelkező emberek kevesebb „időnyomást” éreznek, és kevesebb unalmat tapasztalnak a mindennapjaikban. Ez két olyan fő negatív élmény, amivel gyakran találkozunk modern társadalmunkban.
A magasabb időbeli metakognitív képességekkel rendelkező emberek barátságosabbak, lelkiismeretesebbek, kevésbé neurotikusak és nyitottabbak az új tapasztalatokra. Azok az emberek, akik hatékonyan tudnak váltani a három idődimenzió között, általában elégedettebbek az életben. Nem függnek annyira a külső ingerektől, és jobban tudnak alkalmazkodni az új helyzetekhez. Időbelileg rugalmasabbak.
