A sztoikusok hozzáállása a szorongáshoz nem sokban különbözik a modern kori kognitív viselkedésterápia egyik módszerétől.
Világunk sokat változott az ókor óta, de alapvető emberi érzéseink régen is ugyanazok voltak, mint ma. Rendkívül leleményes őseink ugyanúgy szerettek rendszerben gondolkozni, mint mi, és ugyanúgy keresték a választ a világ nagy kérdéseire, próbálták értelmezni a belső és külső világukat, mint mi. Így nem csoda, hogy a sztoikusok is kitaláltak egy módot arra, hogyan kezeljék a félelmet és a szorongást, ahogyan azt Neel Burton pszichiáter és filozófus ismerteti cikkében.
A szorongás természetes reakció, de nem mindig hasznos
A szorongás eredetileg figyelmeztető rendszerünk része, amely jelzi számunkra, ha bajban vagyunk, azonban sokaknál némileg túlzásba esik, és olyan esetekben is megkondítja a vészharangot, amikor nem kellene. Ahogyan a farkast kiáltó fiú vészjelzése is fárasztó lett egy idő után a falusiaknak, úgy számunkra is zavaró lehet és kimerítő, ha túlvéd minket a szorongásunk. Mégis jobb, ha odafigyelünk rá, ugyanis ha nem kezeljük, akár fizikai tüneteket is produkálhat szervezetünkben, például krónikus fájdalom formájában is jelentkezhet. A szorongás hátterében túlzott perfekcionizmus is állhat, ami a kudarctól való félelemmel is összekapcsolódik, illetve a külső (vélt vagy valós) elvárásoknak való megfelelés is hajthatja.
Mit gondolnak a sztoikusok a kontrollról, és hogy jön ez a szorongáshoz?
Burton azt állítja, a sztoikusok két alapvető elv mentén állnak a félelem és a szorongás kezeléséhez: ahogyan a kontrollról gondolkoznak, és ahogyan a benyomásokra adott reakciókról elmélkednek. A kontrollról Burton szerint úgy gondolkoznak a sztoikusok, hogy ha nem akarunk szenvedni a félelemtől, a reménytől, az irigységtől vagy más negatív érzelemtől, „szenvedélyektől”, meg kell tanulnunk különbséget tenni azok között a dolgok között, amelyeket mi irányíthatunk, és azok között, amelyeket nem.
Bármi, ami rajtunk kívül esik, nem a mi irányításunk alatt áll, vagy legalábbis nem teljesen a mi irányításunk alatt. Az egyetlen dolog, amit teljesen mi irányíthatunk, az a saját elménk.
Amikor olyan dolgokról van szó, amelyek felett nincs teljes kontrollunk, akkor csak annyi a dolgunk, hogy megteszünk minden tőlünk telhetőt, de nem érdemes bosszankodunk az eredmény miatt. Ha megtettünk minden tőlünk telhetőt, a végeredmény nem rólunk szól. A sztoikus íjászhoz hasonlóan mindent megtehetünk, hogy pontosan lőjünk. Mégis, amikor a nyílvessző elhagyja az ideget, már nem a mi irányításunk alatt áll, hanem külső erőknek van kitéve, mint amilyen például a szél sebességének vagy irányának hirtelen megváltozása. Tettünk sikeressége innentől kezdve nem rajtunk múlik.
Tehát érdemesebb arra törekedni, hogy szerethetőek legyünk, nem pedig arra, hogy szeressenek, mert az egyiket mi irányítjuk, míg a másikat nem. Vagy törekedhetünk arra, hogy jól írjunk, de arra felesleges lenne törekedni, hogy bestselleríróvá váljunk, mert az egyiket mi irányítjuk, míg a másikat nem.
Az élet, Epiktétosz szerint, olyan, mint egy labdajáték: ha elkezdünk többet törődni a labdával, mint a játékkal, akkor az már nem játék, hanem verekedés, és egyáltalán nem szórakoztató. Nem az a fontos, hogy magunkhoz ragadjuk a labdát, sőt nem is az, hogy nyerjünk, hanem az, hogy a lehető legjobban játsszunk, és élvezzük a játékot: a játék élvezete egy biztosabb fajta nyereség, és valószínűleg a játék megnyeréséhez is vezet.
Hogyan reagáljunk benyomásainkra sztoikus módon?
Burton az mondja, a sztoikusok szerint az egyetlen dolog, ami felett valóban van hatalmunk, amit képesek vagyunk irányítani, az azon képességünk, hogy elfogadhatjuk vagy elutasíthatjuk benyomásainkat. A legfontosabb, hogy elutasítsunk minden olyan benyomást, amely nem állja ki az objektivitás próbáját, ami azt jelenti, hogy mély ismerettel kell rendelkeznünk saját értékítéletünkről, és hogy el tudjuk halasztani reakciónkat, amikor azt érezzük, szenvedélyből tudnánk csak reagálni valamire az adott helyzetben. Például, Marcus Aurelius ezt úgy vonatkoztatta a nemi vágyra, hogy ugyan érezhetjük azt, hogy égető vággyal kívánjuk egy férfi vagy egy nő testét, de ilyenkor emlékeztethetjük magunkat arra, hogy a vágyott szex nem több, mint egy kis súrlódás, amely egyfajta görcsös összehúzódást követően némi nyálkás anyag kibocsátását eredményezi.
Manapság ezt kognitív távolságtartásnak mondaná a kognitív viselkedésterápia Burton szerint. A kisgyerekekkel ellentétben, akiken könnyen felülkerekednek benyomásaik, ami kirohanásokhoz vezet, a felnőtteknek nagyobb perspektívával kellene rendelkezniük, és alkalmasnak kell lenniük pontos benyomások képzésére, hogy ne maradjanak túlméretezett gyerekek, akiket minden kis dolog megrendít.
Sztoicizmus és a szorongás
A fentieket figyelembe véve tehát Burton azt állítja, olyankor kezdünk el szorongani, amikor nem tudjuk elfogadni, hogy a dolgok úgyis úgy fognak bekövetkezni, ahogyan csak szeretnének, nincs felettük kontrollunk azon túl, hogy minden tőlünk telhető erőfeszítést megtettünk abban, amit valóban tudunk irányítani. Epiktétosz egyszer azt mondta, hogy csak az az ember szorong, aki olyasmit szeretne, ami nem a saját kontrollján múlik, hogy megszerezheti-e. Tehát úgy is mondhatjuk, hogy a szorongás a remény érméjének másik oldala. És mivel a jövőt nem irányíthatjuk, mind a remény, mind a félelem felesleges érzésekké válnak. Sőt, kontraproduktívak, mert elveszik a figyelmünket azokról a dolgokról, amelyeket valóban meg tudunk változtatni.
Ha azonban nem olyan könnyű egyik pillanatról a másikra sztoikus perspektívára váltanod, de szeretnél kezdeni valamit a szorongásoddal, akkor a naplózást ajánljuk neked mint első lépést. Segíthet felfedezned az automatikussá vált önostorozó gondolataidat, felfedezni szorongásod gyökerét és lecsendesítheti a viharos gondolataidat, érzéseidet.
