Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 21. század nőtörténeteit még javában formáljuk. Nagyon sokat köszönhetünk az előző nemzedékek munkájának, melynek alapjain jöhetett létre az a szabadság, amiről nagyanyáink nem is álmodhattak. Ma a nők már bátrabban tekintenek a jövőbe, de vajon milyen lehetett a várakozásuk 125 évvel ezelőtt, milyen jóslatokat olvashattak magukról női felmenőink az eggyel ezelőtti századfordulón?
„1897-ben, boldog béke idején, a huszadik század virradata előtt egy budapesti lap nemcsak annak a kornak, hanem minden időknek egyik legérdekesebb kérdését vetette föl és kért rá feleletet a tizenkilencedik század legnagyobb lángelméitől: a francia, német, spanyol, svéd, norvég, dán, svájci és olasz szellemi élet kiválóságaitól.” – olvasható a Hölgyfutár 1937. novemberi számában.
A kérdés pedig így szólt: Milyennek képzeli a huszadik század asszonyát?
Egy világhírű körkérdés a 20. század asszonyáról
A Budapesti Napló 1897-es kiadású karácsonyi albumában található 42 válasz igen érdekesen és egymástól eltérően rajzolta meg az új nőtípus jövőjét. Már a maga idejében is különösnek számított ez a kérdés, hiszen a századfordulók idején az embereket mindig fokozottan érdekli az ilyen jellegű jövendölés.
Mielőtt közreadnánk a válaszokat, nagyon röviden idézzük fel, hogy csak a 19. század második felében kezdődtek a jelentősebb nőemancipációs mozgalmak Európában és Észak-Amerikában is. Ezek egyértelműen az oktatáshoz és a munkavégzéshez való jog megszerzését tűzték ki célul. A közvélemény kezdetben nem volt elragadtatva az ötlettől, a század végére viszont számos országban megnyíltak a nők továbbtanulási lehetőségei.
A magyar hölgyek ekkor még kénytelenek voltak otthonuktól távol, például Svájcban vagy másutt egyetemre járni. Idehaza ugyanis a továbbtanulni vágyó lányoknak személyesen a vallás- és közoktatásügyi minisztertől kellett engedélyt kérni. A felvételi procedúrából kizárták őket, a pályaválasztási lehetőségeket is limitálták számukra: orvosi, gyógyszerészeti és bölcsészkarra mehettek csak, a jogi és a tudományos pálya még nem volt számukra opció.
125 éves jövendölések
A teljesség igénye nélkül kiemeltük kedvenceinket, ami korrajzot is felfest, és tanulságokkal is szolgálhat. Ezekből a gondolatokból érezzük csak igazán, hogy haladó szellemiség ide vagy oda, a 125 év kis lépték a nagy változásokhoz.
A sok válás a feministák hibája lesz, ja és a doktor asszonyok inváziója is
François Coppée, a világhírű költő számára egy rémálom a jövő:
„Ha a feministákra hallgatunk, alaposan felforgatjuk a polgári törvénykönyvet. Szerintük a jövő században az asszony összetörte már legutolsó bilincseit is. A házasság nem lesz egyéb, mint egy igen rugalmas és igen törékeny kötelék, akár egy makarónicső. Elválnak majd egy igen vagy egy nem miatt, a gyerekek állandóan új apákhoz, más anyákhoz kerülnek, ami kétségkívül nagyon ki fogja bennük fejleszteni a szülők iránt való tiszteletet. Annyiban nyerünk a dologgal, hogy nem fogunk többet hallani a házasságtörésről, amely kezd már fárasztó és visszataszító témává válni.
Félek, hogy úgy húsz év múlva beáll a doktor asszonyok inváziója. A szerelem nem fog ezzel veszíteni. De az mindazonáltal fordított világ lesz, hogy ha a fiatal férj meg akarja csókolni a feleségét, és így szól hozzá: told a homlokodra a szemüvegedet.”
A nő ugyanaz, mint eddig, csak a ruha lesz más rajta
Georges Ohnet, a világhírű regényíró ezt írta:
„Amióta csak áll a világ, az asszonyon nem változott más, mint a ruhája. Már a teremtés idején, Évában úgy nyilatkozott meg, mint aminő manapság. Abban a korban egyetlen ruhája a haja volt. Ma szoknyát visel, puffos ujjakat és ezerráncú gallért. Úgy látszik, mintha nagyon megváltozott volna. Pedig még mindig ugyanaz, és ugyanaz is marad, aki volt.”
A szerelem és az otthon is eltűnik a művelt nők miatt
Marcel Prévost, aki az egyik legnagyobb szakértője volt az asszonyi problémáknak, így látta a helyzetet:
„Megjósolhatjuk, hogy a huszadik század hajnala asszony-ügyvédeket, asszony-orvosokat, asszony-zsurnalisztákat, sőt talán asszony-képviselőket fog látni még a vén Európában is. Vajjon áldása, vagy átka lesz-e ez a társadalomnak? Ez megint más kérdés. A vén világrész máris nehezen nyögi a férfiaknak egymással való mértéktelen konkurenciáját. Az asszonyok versenye növelheti a nyomort. De az asszonyok erre azt felelik: mi közünk hozzá. Hiszen természetes, hogy a versenyben valakinek buknia kell, és hadd hulljon a férgese.
Ki fog veszni a galantéria. Nem csupán az, amely a lovagok korára emlékeztet, de a mai értelemben vett udvarlás is. Hiszen már ma is büszkén hangoztatják az asszonyok, hogy ezt nem kívánják, a férfiak pedig, akiknek sietős a dolguk, nem mondatják ezt maguknak kétszer. Az angolszász ideált fogadja el majd az egész világ: tenni mindent, mondani semmit.
Seregével lesznek a házasságok, amelyekben a szerelemnek és az érzelmeknek jut a legkisebb rész. Az otthon helyébe a háztartás fogalma lép: közös háztartása két személynek, akiket mint társakat egyesít a kölcsönös becsülés és a kölcsönös jól felfogott érdek. Hogy ez az ideálja-e a házasságnak, az már más lapra tartozik.”
Kevesebbet fog főzni, lapos lesz a melle, félig már szinte férfi lesz
Cesare Lombroso, a világhírű olasz antropológus, ugyancsak megmondja a véleményét:
„Az ausztráliai és észak-amerikai asszony fogalmat ad nekünk arról, hogy milyen lesz a huszadik század asszonya Európában. Kevesebbet fog főzni, de többet fog muzsikálni. Nagyobb részt fog magának követelni a politikai küzdelmekben, és bíró lesz, polgármester lesz, képviselő és ügyvéd lesz... és mindenekelőtt boldogtalanabb lesz, mint ma. Ha le kéne rajzolnunk valamely későbbi korszak asszonyát, hát így rajzolnám: óriás homlok, rossz fogak, ritkás haj, lapos mell, férfias termet, férfias lépés, kevés gyerek. Félig-meddig maga is férfi lesz. De bizonyára megjön rá a reakció. Meg fogja bánni haladását, és vissza fog térni hivatásához, az anyasághoz.”
Két rövidke, frappáns válasz
Birger Wörner, az akkori északi publicisztika egyik kiválósága és Roberto Bracco, a neves olasz drámaíró megmondja a tutit:
„A magam korának asszonyát sem ismerem… Ugyan hogy ismerjem a huszadik századét?!...”
„A XX. század asszonyát embernek képzelem.”
A végére hagytunk a lélekemelő megmondóembereket
Jobb fizetést kap és kevesebbet beszél, mint a maiak
Georg Brandes, dán filozófus:
„Nincs ember, aki rosszabb próféta volna, mint én, így hát inkább kívánságokról, mint próféciákról szólok: Az igazságosság megkívánja, hogy a nő munkája jobban legyen megfizetve. Nagy külső haladás volna ez. Az asszony érzelmi életében is nagy változás volna kívánatos. A féltékenység például minden formában jó felét teszi ki az asszonyi érzéseknek, s nincs rútabb érzés, mint ez. Végül szenvedélyesen óhajtanám, hogy a társadalom ítélete a nő mint nemi lény fölött akképp változzék meg, hogy hagyjon föl a farizeusi előítéleteivel a nem férjes nővel szemben, aki törvénytelen gyermeket szül. Mint anya föl kell, hogy nevelhesse gyermekét, s e miatt az ok miatt ne legyen kizárva a társadalomból, sem a társaságból.”
Úgy döntöttünk, hogy zárja a cikket Ellen Key, svéd feminista írónőnek a véleménye, ha már méltóztattak megkérdezni egy nőt is a témáról:
„Az összeütközésekkel teli korszak csak akkor ér majd véget, amikor az asszony elérte teljes és törvényes egyenrangúságát a férfivel, amikor a társadalom úgy átalakul, hogy a nemek közt folyó küzdelem mindkettőre nézve kedvező módon nyert megoldást. Amikor sem a kenyérkereső, sem a házimunka nem fogja oly súlyosan nyomni az asszonyt.
A huszadik század asszonyából bizonyosan sok vonás fog hiányozni, amely megvan a mai feleség és családanya karakterében. Mindvégig szerető marad, és ezzel csak nyerni fog, egyszerre igyekszik szerető és anya lenni, és e nehéz és szép művészet fogja megadni legteljesebb erőit. Tisztább látással és nagyobb felelősségérzéssel fogja megválasztani gyermekeinek apját; egészséges és szép gyermekeket fog nevelni, és ő maga is szebb lesz és hosszabb fiatalságú, mint a mai nő. Kevesebbet fog beszélni, mint a maiak, de hallgatása és mosolygása ékesen szólóbb is lesz.
Általában az első időben a nő ki fogja élni szabadságát, talán egy kissé az erkölcs rovására. Ez lesz a valódi viharkorszak, amikor a felszabadult asszony mértéktelenül és túlságosan cicomázni fogja magát, festék, merész öltözködés és a kacérság minden fegyverével a végsőkig kiélezi a harcot a zsákmánynak tekintett férfi körül. Ennek a viharkorszaknak elmúltával azonban a női nem lehiggad, és a 20-ik század második felében átveszi majd az őt megillető szerepkört a társadalomban.
A jövő század asszonya minden bizonnyal sokkalta értékesebb lesz, mint a mi századunk nője, és nem lesz okunk a szégyenkezésre utódaink miatt. Más kérdés persze az, hogy hova fejlődik a világ sok száz más szociális és gazdasági problémája addigra, és az ezzel kapcsolatos, joggal elvárható rázkódtatások milyen irányba terelik majd a jövő század asszonyainak további fejlődési útját. És más, alapvetően fontos kérdés az is, vajjon boldogabb és kiegyensúlyozottabb lesz-e a felszabadult nő, mint mi és kortársaink voltunk tökéletlennek tartott berendezésű életünkben.”
