Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Fogadjunk, hogy te sem szereted a rólad készült fotókat! Akármilyen jól is néztél ki aznap, bármennyire is tökéletesek voltak a fények az exponálás pillanatában, a nemrég készült képről elrajzolt karikatúrád néz vissza rád, ugye? Elálló fül, indokolatlanul nagy és szokatlan irányba kanyarodó orr, kapafog... Én már megbékéltem vele és elkönyveltem, hogy rossz a fényképarcom. Nemrégiben viszont érdekes dolgokat tudtam meg erről a jelenségről.
Felmerült már benned a kérdés, hogy ki az az idomtalan, furcsa arcú alak, aki a rólad készült képeken a helyedre tolakszik? Ugye, milyen bosszantó? Nem vagy egyedül, ha háborúságban állsz a fényképeken látottakkal, sokan érzünk hasonlóképp, ha a saját fotóinkat nézegetjük. De most legalább utánanéztünk, mi az oka az elégedetlenségnek.
Rossz fényképarc
Először is tisztázzuk: bár az emberek döntő többsége meg van győződve róla, hogy neki _tényleg_ rossz a fényképarca, a valóságban nincs olyan, hogy rossz fényképarc. Nemcsak azért, mert a jó, jobb képekért különböző trükkökkel, beállásokkal, megvilágításokkal rengeteget lehet tenni, de azért is, mert ha megfigyeled, ez a rettenetes fényképarc dolog az embernek mindig csak saját magával kapcsolatban merül fel. Amikor barátaink, ismerőseink képeit nézegetjük, jóval ritkábban borzadunk el, sőt, a legtöbbször egyáltalán nem is értjük, mi a fene baja van az illetőnek az adott képpel. „De bolond vagy! Hát ez egy tök jó kép rólad!” – mondjuk, ami sok esetben csak olaj a tűzre.
Tény, hogy az önbecsülésnek és a megjelenésüknek is nagy szerepe van a fényképtől való irtózásban és könnyen lehet, hogy Scarlett Johansson kevésbé ódzkodik fényképarcától, mint Anthony Quinn Quasimodo szerepében, de még babaarcú ismerőseink körében is gyakori a jelenség, ezért úgy néz ki, itt valami titok lappang.
Evolúciós okok
Ha az emberi viselkedésről van szó, elég egy kis vizsgálódás, és máris evolúciós magyarázata botlunk. Nincs ez másképp a fotókkal kapcsolatban sem. Állítólag ősrégi okokra vezethető vissza az önarcképtől való irtózás is, közelebbről ahhoz a tendenciához, hogy életünk minden területén az ismerőst keressük, ahhoz vonzódunk. A pszichológiában mere-exposure effectnek (egyszerű expozíciós hatásnak/az ismerősség elvének) nevezik azt a jelenséget, hogy minél nagyobb a kitettségünk valaminek, vagyis minél többet találkozunk vele, minél inkább ismerős lesz – legyen az valamilyen élmény, környezeti hatás, vagy épp látvány – annál jobban vonzódunk hozzá. Evolúciós szempontból ugyanis az a hasznos és biztonságos, hogy ha a számunkra ismeretlen, ezért potenciálisan veszélyes dolgokat kellő távolságtartással szemléljük, ahogy viszont egyre többször találkozunk velük és bebizonyosodik, hogy nem jelentenek veszélyt, egyre inkább megbarátkozunk velük és pozitív érzelmeket alakítunk ki feléjük.
Ez a jelenség nemcsak abban érhető tetten, hogy a rádiók által rongyosra játszott számokat az emberek jelentős része előbb utóbb kénytelen-kelletlen megkedveli, vagy abban, hogy kisgyerekként megrázó élmény szüleink ismerős megjelenésének egészen apró változása (bajusz levágása, hajfestés) is, de abban is, hogy arcunkat, amit jellemzően a tükörben látott formában ismerünk, annyira megszokjuk így, hogy amikor egy fényképen ennek a képnek egy tükörképét látjuk, kifejezetten taszít bennünket az ott látott figura. Oké, én vagyok, de olyan izé valahogy. Valami olyasmit érez az ember, mint amikor magnóról hallgatja vissza a hangját.
Annyira más lenne?
Kételkedsz, hogy annyira más lenne az arcod „sima” és tükörképe? Pedig nagyon is eltér. Tökéletesen szimmetrikus emberi arc eleve nem létezik, vannak, akiknek kisebb, másoknak nagyobb eltérés tapasztalható a két arcfél között, de még a csaknem teljesen szabályos arc is megváltozik, ha tükrözik. Nüansznyi különbség, de a gazdájának óriási eltérésnek látszik, hiszen a tükörben látott kép nagyon erősen bennünk van (jellemzően mindennap látjuk), míg portré jóval ritkábban készül rólunk.
Ezt bizonyítja az is, hogy a külvilág épp az általa nem megszokott képet furcsállja: szelfid (aminek kamerája úgy van beállítva, hogy a tükörképed kapja le) sokszor idegenül hat másoknak. Nem a levegőbe beszélünk: a hetvenes években végeztek egy érdekes kísérletet. Kísérleti alanyoknak és hozzátartozóiknak sima és megfordított (így a tükörképhez hasonló) képeket mutattak az alanyokról és azt kérték tőlük, válasszák ki a nekik tetszőt, a sikerültebbet. Míg a kísérleti alanyok kivétel nélkül azt a képet választották, amin a tükörben megszokott arcukat látták, hozzátartozóik rendre a másikat! Hiszen nekik az volt az ismerős.
Mi van még?
A fotókkal kapcsolatos ellenérzésünk egyébként nemcsak arcunkkal kapcsolatban jelenhet meg, testünkkel sem vagyunk maradéktalanul elégedettek, amikor az fotóról köszön vissza ránk. Ennek részben oka a fentebb említett ismerősségi hatás: a tükör elé sokszor hasonló vagy ugyanolyan pózban állunk, testünk tükörképével kapcsolatban is van egy ismerős képünk, amivel a fotó sokszor szembe megy, pláne, ha sutyiban készül, pont egy olyan nap, amikor véletlenül tíz kiló plusszal keltünk.
És van itt még egy kis pszichológia: az ember az élet minden területén hajlamos arra, hogy a saját előfeltevéseit igazoló információkra legyen fogékony, vagyis keresse azokat, amik megerősítik vélekedéseit. A fényképekkel is ez a helyzet: ha meg vagy győződve róla, hogy rossz a fényképarcod/tested, könnyen lehet, hogy keresed is ennek jeleit, bizonyítékait, és már eleve úgy állsz hozzá a fotóidhoz, hogy azok csapnivalók. Ha új képet látsz magadról, keresni fogod a bizonyítékokat erre, és a fentebb leírtak miatt jó eséllyel meg is fogod találni.
Mi a teendő?
Egyrészt belátjuk, hogy a rossz fényképarc-tünetegyüttes first word problem, vagyis le lehet élni egy életet azzal a vélelemmel, hogy velünk is ez van. Ha viszont nagyon zavar a dolog, érdemes kicsit kísérletezned azzal, hogyan szokhatnád meg jobban a mások által készített fotókat: minél több ilyet nézel ugyanis, annál inkább ismerőssé válik ez az arcod is, és annál kevésbé fog zavarni az eltérés a fejedben élő önkép és ezek között.
Ha legközelebb ismerősöd „tök jó”, de téged persze elborzasztó fotót küld át rólad, ne ess neki egyből a törlés gombnak. Engedd meg magadnak, hogy hosszabban is tanulmányozd, szokd egy kicsit és közben tudatosítsd magadban, hogy semmi baj a fizimiskáddal, csak az agyad szórakozik veled. Ha van kedved, időd ilyesmire, segíthet az is, ha szelfijeidet tükrözöd és azzal szoktatod magad a mások által látott képhez egészen addig, míg jobban megbarátkozol vele. Azért valamivel könnyebb így az élet, nem igaz?
