Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
December közepén gyanútlanul elmentünk a partneremmel egy bútoráruházba. Hiába közelgett a karácsony, valamiért nem gondoltuk át, mennyien lesznek majd. Egyszerűen csak új tányérokra volt szükségünk (hogy miért, az egy másik történet), így hát hirtelen ötlettől vezérelve elindultunk. Amikor a kirakatszobák kacskaringós útvonalai után kiértünk a piactérre, akkor döbbentünk csak rá igazán, milyen nagy a tömeg. A zsúfoltság ritkán kellemes, de most, járvány idején olyan zsigeri diszkomfort érzetet okozott bennem, mint soha azelőtt.
Akkor is összerezzentem, amikor a múltkor a megállóban álltam. Pedig csak annyi történt, hogy egy idegen megkérdezte tőlem, mikor jön a busz. Noha mindketten maszkot viseltünk, és azt is pontosan tudom, milyen kicsi a valószínűsége, hogy szabadtéren egy pár másodperces interakció során megfertőződjünk, mégis ösztönösen megrázkódtam, amikor úgy éreztem, túl közel hajol hozzám. Filmekben, sorozatokban is egyre furcsább látni, hogy az emberek megérintik egymást, kávézókban múlatják az időt vagy tömött diszkókban táncolnak. Te is tapasztaltál ilyesmit?
Ha hozzám hasonlóan igen a válaszod, nem vagy egyedül. Philip Kiefer, a National Geographic újságírója idegtudósokat és pszichológusokat kérdezett meg, mi állhat a jelenség hátterében.
Így épülnek fel a félelmeink
Az, hogy valaki egy maszkból kilógó orr vagy egy tömegjelenet láttán testi reakciókat mutat, nem jelenti azt, hogy ösztönösen fél ezektől a dolgoktól. Ezek inkább zsigeri érzetek, amelyeket az emberek gyakran hangulatnak neveznek, a tudósok inkább affektusnak hívják őket. Az affektusokból csak idővel, sok ismétlést követően jönnek létre érzelmek, miután az agyunk megtanulja bekategorizálni ezeket az új helyzeteket, illetve a hozzájuk tapadó érzeteket. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy ezekhez a folyamatokhoz még csak közvetlen tapasztalatokra sincs szükség. Ha például hallunk vagy olvasunk valakiről, aki tömegben kapta el a koronavírust és meghalt, akkor az elménk hamar elsajátítja ezt az eshetőséget.
Az érzelmek sokfélék: az emberek különbözőképpen élik meg őket, illetve idővel egy személyen belül is változhatnak (más lesz például az intenzitásuk). A félelem eleve egyfajta gyűjtőfogalom: egy olyan halmaz, amibe elég sok minden beletartozhat a magasság okozta szédüléstől kezdve a hullámvasút izgalmán át a hideg rettegésig, amikor éjszaka úgy hallod, mintha az üresnek hitt házban motozna valaki. Mégis összekapcsoljuk ezeket a tapasztalatokat, és félelemnek címkézzük őket. Amikor a tünetmentes vírushordozók fenyegetésére vagy a fizikai távolságtartás normáinak megszegésére gondolunk, hamar megtanuljuk, hogyan érdemes kategorizálnunk, ami lejátszódik bennünk. Az, amit az egyik ember félelemként vagy undorként él meg, másban dühöt válthat ki, egy harmadik személyben pedig azt a vágyat, hogy edukáljon másokat.
Gyakran beszélünk az undor nyelvén
Erkölcsileg visszataszító, amit elkövetett. Mocskosnak érezte magát, miután megcsalta a párját. Hányingerem van tőled, undorító, amit tettél. Amikor morálisan elítélendőnek tartunk egy cselekedetet, gyakran használunk undorhoz köthető szavakat. Erika Siegel, a Kaliforniai Egyetem kognitív pszichológusa szerint előfordulhat, hogy pandémia idején a maszk nélkül csoportosuló emberek látványa inkább az undorral rokon zsigeri reakciókat vált ki belőlünk – részben azért, mert magára a normaszegésre reagálunk. Felelőtlennek tarthatjuk őket, vagy igazságtalannak érezhetjük, hogy nem veszik ki a részüket a közös védekezésből, aminek a betartása számunkra is kellemetlenségekkel jár, mégis kitartunk.
Egy ingernek nem kell feltétlenül veszélyesnek lennie, hogy undorérzést váltson ki. Bőven elég, ha erkölcsileg helytelennek érezzük. Ám annak, hogy valaki miért szegi meg a szabályokat, számos oka lehet. Fokozott tudatosság szükségeltetik ahhoz, hogy kikerüljük az ún. alapvető attribúciós hibát, azt, hogy az illető viselkedéséből kiindulva azonnal elhamarkodott következtetéseket vonjunk le a személyiségére vonatkozóan (például azt higgyük, azért lógatja ki a maszkból az orrát, mert egy felelőtlen alak).
Mintha azt néznéd, hogy forró vaskályhához közelít
Veled is volt már olyan, hogy gyomorrontást kaptál egy ételtől, amit korábban szerettél, és azóta nem bírod megenni? Lehet, hogy nem is az étel maga okozta a rosszullétedet, csak a fogyasztása pont egybeesett egy betegség kezdetével, így a két tapasztalat összekapcsolódott benned. Azóta rá sem bírsz nézni az ételre, ha csak eszedbe jut, hányingered lesz tőle. A testi jóllétünk megőrzése érdekében az agyunk megjegyzi, mitől kell óvakodnunk, így könnyen averzió, idegenkedés, elkerülő viselkedés alakulhat ki bennünk az ingerrel szemben.
Bár egér- és majomkísérletek alapján tudjuk, hogy a különböző típusú veszélyekre adott reakciók más-más idegi pályákon keresztül zajlanak, Cornelius Gross, az Európai Molekuláris Biológiai Laboratórium egyik vezetője szerint filmeken maszk nélküli tömeget látni ahhoz hasonlít, mintha azt figyelnénk, hogy valaki egy forró vaskályhát készül megérinteni. A tűzről, forróságról kisgyerekkorunk óta folyamatosan azt tanuljuk, hogy fájdalmat, égési sérüléseket okozhat nekünk. A tömegről, a maszknélküliségről, az idegenek érintéséről az elmúlt évben kezdte el megtanulni a világ jelentős része, hogy ártalmas lehet. Nem csoda tehát, hogy az agyunk megkondítja a vészharangot a látvány hatására – még akkor is, ha csak a képernyőn találkozunk vele.
A spanyolnátha után gyorsan ment a visszaállás
A világjárvány intenzív érzelmi hatásai, a kollektív stressz és a szorongás megannyi pillanata ellenére úgy tűnik, a fizikai távolságtartás megszegésére adott zsigeri reakciók átmenetiek lehetnek. Legalábbis ha a történelmi példákból indulunk ki. „Elképesztő, hogy milyen gyorsan elfelejtették az emberek a spanyolnáthát” – nyilatkozta a National Geographicnak Peter Stearns, a George Mason Egyetem érzelmeket kutató történésze. Kutatásai szerint a járvány hatására történő egyetlen tartós változás az volt, hogy az iskolákban véget vetettek annak a gyakorlatnak, hogy a diákok közös pohárból igyanak. Judith Johnson helytörténész szintén megerősíti, hogy noha a spanyolnátha tetőzésekor a gyerekeket megtanították, hogy nagy kitérőket tegyenek az utcákon, hogy messze elkerüljék a fertőzöttek otthonait, illetve több ezer vállalkozást bezártak, hogy megakadályozzák a vírus terjedését, ezek a korlátozások hamar elhalványultak az emberek emlékezetében, miután feloldották őket. Úgy tűnik, az alkalmazkodásra való kapacitásunk sokkal nagyobb, mint elsőre gondolnánk.
Az online média azonban mindent felerősít
Az 1918-as spanyolnáthajárvány óta gyökeresen megváltozott a világ: a koronavírusról szóló, legtöbbször képekkel is ellátott hírek, videóbeszámolók olyan özönével találkozunk manapság a tévében és az interneten, amire korábban nem volt példa. Hova vezet ez az irdatlan mennyiségű közvetett tapasztalat az empátiára való fogékonyságunkkal karöltve? Előfordulhat, hogy sokkal intenzívebb és hosszabban tartó pszichés hatásai lesznek a pandémiának? Stearns kutatásaiból kiindulva ez nagyon is lehetséges.
American Fear című 2006-os könyvében Pearl Harbor és a szeptember 11-i terrortámadás utóhatásait hasonlította össze. Míg a haditengerészetet ért támadásról főleg újságcikkekből és szóban elmondott történeteken keresztül értesültek az emberek, addig az ikertornyok összeomlásáról készült felvételeket az egész világ döbbenten nézte végig, újra meg újra. Ennek megfelelően, Stearns szerint Pearl Harbor után bizakodóbbak voltak az emberek. Elismerték ugyan, hogy nehéz idők fognak jönni, de azt is gondolták, hogy az USA vezetői kézben fogják tartani a dolgokat. A terrortámadást követően viszont nagyobb valószínűséggel tekintettek félelemmel és szorongással a jövőbe. Ugyanakkor azt is fontos megemlíteni, hogy a terrorizmus éppen a félelemkeltésre épít: azzal tart sokkban, hogy bárhol bármikor megtörténhet.
A járvány inkább krónikus stresszt okoz, mint traumát
George Bonanno, a Columbia Egyetem klinikai pszichológiaprofesszora olyan emberekkel készít vizsgálatokat, akik súlyos traumákból voltak képesek felépülni. Munkája során sokakkal találkozott, akik terrortámadást, életveszélyes betegséget, közeli hozzátartozó erőszakos halálát is úgy tudtak átvészelni, hogy egyáltalán nem, vagy csak minimális tünetük maradt fenn utána. Szerinte a koronavírus-járvány hatásait azért nehéz megjósolni, mert az élményeink nem annyira a traumához, inkább a krónikus stresszhez hasonlítanak.
Míg a tömbszerűen érkező traumákat összességében jobban tudjuk kezelni, addig Bonanno úgy gondolja, a krónikus stresszel szemben védtelenebbek vagyunk. A pandémiás időszakban rengetegen vannak köztünk olyanok, akik állandó nyomást élnek meg azzal kapcsolatban, hogy nem tudnak dolgozni, pénzt keresni. Közben aggódnak önmagukért és a szeretteikért, vagy gyászolják őket. Ugyanúgy meg kell küzdeniük a magánnyal, a monotonitással, az el- és összezártságból eredő feszültségekkel, mint bárki másnak.
Azért bízhatunk a rugalmasságunkban
Bonanno a fentiek ellenére úgy látja, a legtöbb ember birtokában van annak a képességnek, amit ő szabályozási rugalmasságnak (regulatory flexibility) nevez: azaz képes felismerni a félelmeivel kapcsolatos összefüggéseket, ki tud dolgozni megküzdési stratégiákat, és monitorozni tudja a reakcióit, azok hatékonyságát, hogy ha szükséges, változtatni tudjon. Az idegtudós Barrett szintén úgy tartja, hogy ugyanúgy, ahogy hónapok alatt megtanultuk, hogy a maszk nélküli arc, az idegenek közti érintés vagy a tömegben zajló események veszélyt jeleznek, a pandémia lezárultával vissza is fogjuk tanulni ezeket a jelzéseket. Idővel újrakalibráljuk magunkat, és ismét szívesen járunk majd koncertre, színházba, fesztiválokra.
