Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Két lehetőség van előttem ma délután: vagy gyártok környezetbarát és saját készítésű karamellát karácsonyi ajándékba, mint a normális anyák és kollégák, vagy megírom ezt. A konyhai ügyködés jóval vonzóbb alternatíva, mint belemenni abba, amit soha senkinek nem mesél el az ember. Még a legjobb barátainak és a társának is csak nyomokban. Azért nem, mert nincsenek hozzá szavak, és azért sem, mert gyilkos a szégyen, ami hozzá kapcsolódik.
A győri gyerekek tragédiája felkavarta bennem az emlékeket. Mert nem csak az elkövetővel való ismételt találkozás traumatizál újra (és hányszor teszi ki ennek a rendszer a túlélőket!), elég egy hasonló eset hírével találkozni. Harminc év múlva is. Ha ő már rég nem él, akkor is.
Nekem nincs elég dühöm és elszánásom a döntéshozókhoz, a rendszer megalkotóihoz és működtetőihez nyílt levelet írni, hamarosan látszik majd, hogy miért. De arra tehetek kísérletet, hogy valamennyire megmutassam, milyen egy családon belüli erőszakot elkövető, alkoholista apához gyerekkorod végéig kötelezően láthatásra járni. Hogy beszéljek a gyerekek helyett, akik ma is ebben élnek.
Életem első emléke, hogy apám ordít az anyámmal, én kuporgok köztük, és minden erőmmel a szőnyeg mintáit fixírozom, hátha képes leszek a teljes figyelmemet odairányítani, és eltűnni a szobából. Szerencsém volt, már négyéves koromra volt ereje az anyámnak végigvinni a válást.
Az utolsó időszak mondhatni keményebb volt, mint a korábbiak – de a rendőröket csak egyszer kellett kihívni, tört-zúzott mindent és mindenkit maga körül. Határozottan intézkedtek, és visszafogták a fékevesztetten tomboló apámat addig, amíg az anyám összeszedett pár cuccot, és kimenekülhettünk. Mi mentünk természetesen, nem ő. Az anyám a gyerekével és az anyjával a saját lakásából. Ő ott maradhatott. Egy ideig befogadtak a szomszédok, akiket alig ismertünk. (Miért oda mentünk? Nem tudom. Lehet, hogy szégyelltük a helyzetet, és titkoltuk a barátok, rokonok elől. Nem magyarázták el.) Reggelente úgy vitt az Anyu oviba, hogy felvett a lépcsőn, nehogy az apám meghallja az anorákom suhogását és ránk rontson. Hozzátartozik ehhez, hogy nem valami kulturálatlan közegben éltünk: az apámnak három diplomája volt, anyám doktorált.
Ha nem mész vele, megöli anyádat
Amikor végre eltűnt tőlünk, az maga lehetett volna a boldogság. Csak sajnos lesett ránk, követte anyámat, volt, hogy az Anyu futva ért be a lépcsőházba, szerintem meg is ütötte néha, de nem tudom. Nekem nem mondták. Mindenesetre középsős koromban valahonnan már ismertem a látlelet szót. Aztán megtudtam a szörnyű valóságot: kéthetente a táskámba pakolt, illatos, élire vasalt váltóruhámmal meg kellett jelennem a kapuban, ahol apám várt, hogy elvigyen hétvégére. Ezelőtt sosem voltam kettesben vele. Olyan volt ő nekem, mint a sötétség szörnyei, akiktől a gyerekek félnek. Ma is, ha rémálmom van, róla álmodom. Gyerekkoromban ezek az álmok állandók voltak.
Persze hogy nem akartam menni. Sírtam és kiabáltam, hogy ne kelljen. „Ha nem mész vele, megöli anyádat” – rendezte le a dolgot a nagymamám. Ilyen egyszerű. Tudtam, hogy ez nem üres fenyegetés, magam is hallottam, nem kevésszer. Addigra már kialakult az ösztön is bennem, hogy megvédjem az Anyut. Mentem. Négyéves koromban tudtam, bátornak kell lenni. Ki kell bírni.
Kéthetente csütörtöktől három napig gyomorgörcsöm volt. Egész gyerekkoromban. Anyámnak nagyon fájt, hogy ki kell tennie ennek. Azzal vigasztalta magát és engem, hogy az apám engem sosem ütött meg. És nem is fog. Ez utóbbiban csak reménykedhettünk, de végül így lett. Nem ütött, csak szidott, gúnyolt, órákig váratott az utcán kocsmák előtt, fenyegetett és megszégyenített. Nem volt olyan mondatom, amire ne kifigurázást, gúnyt vagy fenyegetést kaptam volna válaszként. Rengetegszer keveredett (keveredtünk, mert én ezzel az emberrel voltam együtt, akitől mások dühösen, megvetően vagy félve fordultak el) szóváltásba, üvöltözésbe, lökdösődésbe az utcán idegenekkel.
Azt gondoltam, hogy az Anyu lehetett volna ügyesebb a válóper során, vagy kérvényezhetné újra, hogy ne kelljen az apámhoz mennem. Kértem, hogy menjünk a bíróságra, majd én elmondom, milyen, és hogy nem akarok nála lenni soha. „Nem tudunk, nem lehet – hajtogatta –, hidd el, ha bármit tudnék tenni, már megtettem volna. Az Apa okos, nem csinál olyat, hogy így döntsön a bíróság.” Ma, látva, hogy három évtized múlva is hogyan működik a rendszer, azt gondolom, igaza volt. Az apám alezredes volt. Egy jópofa fickó, kiváló kapcsolatokkal. (Ismerős?)
Hogy milyen hatása volt ennek az egésznek rám?
Gyerekként azt gondoltam, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek.
Van egy szörnyű titok, egy bélyeg, egy saját pokol, amit mások nem ismernek.
Nem is tudhatják meg, hiszen többet nem állnának szóba velem. Míg a többiek örültek a nyári szünetnek, én a szokásosnál erősebben kezdtem rettegni, mert a nyár két hét nála töltött idővel járt. Ezek ismertetését most kihagyom. Ha leírnám, szerepelhetne benne kezembe nyomott cigaretta és hónapokig tartó pánikrohamok a két hetet követően.
Kialakítottam egyfajta érzelmi pajzsot, a sebezhetetlenség illúzióját. Történhet bármi, nem fogok – mert nem akarok – érezni semmit. Az érzelmeket azonban nem lehet csak helyhez és időhöz kötve vagy csak a rossz érzésekre korlátozva letiltani. Az öröm, a felszabadultság, a szenvedély, a lelkesedés és a hit is megy a többivel. Ráadásul a két fő rossz, a rettegés és a szégyen még így is itt marad. Sok-sok évvel később jutottam el oda, hogy tudok csendesen sírni, meghatódni és mélyen együttérezni. Ezek a szelíd könnyek mutatták meg, hogy már nem fenyeget, hogy egy feneketlen kút minden fájdalma, rettenetes zokogással és összeomlással törjön elő, ha közelebb merészkedem az érzésekhez. A gyógyulás reményteli könnyei.
Máig félek, hogy valami hülyeséget mondok, ezért sokszor inkább csendben maradok. Hallom én is, hogy „ugyan, mindenki beszél néha butaságot”, meg „lehet hibázni…” Csakhogy gyerekkoromban az égett belém, hogy ha rosszat mondok, az végzetes lehet. Elsős voltam, az Anyu autót vásárolt. Ez nagy dolog volt. Megtanultam a rendszámát, és valahogyan elmondtam az apámnak (pontosan emlékszem hogyan, a Négyutcai borozó teraszán). Jött is a telefon, apám bediktálta a rendszámot, és figyelmeztette anyámat, hogy ezentúl úgy üljön be a kocsiba, hogy nem fogja tudni, hogy el van-e vágva a fék vagy sem. Mert ez megtörténhet, röhögött, sőt, meg is fog történni. Az anyám kiborult, titkolta, de láttam rajta. Semmi sem fejleszt jobb érzelmi radarokat, mint egy hasonló gyerekkor. Szörnyű érzés volt, hogy ekkora hülye voltam, pedig én csak büszkélkedtem, hogy milyen okos vagyok, hogy megjegyeztem a rendszámot. Pár év múlva teljesen megnémultam az apám társaságában. Máshol sem nagyon okoskodom.
Néha megjelent az ovinál vagy az iskolában, nyilvánvalóan tudta, hol lakunk, volt, hogy odajött balhézni.
Soha, sehol nem éreztem magam teljesen biztonságban.
Most sem vagyok bátor vagy bevállalós. De ha igazán nagy a baj, akkor megőrzöm a lélekjelenlétem. Veszélyben mindent meg kell figyelni, gyorsan kell gondolkozni, nem lehet pánikolni. Ezt minden bántalmazott gyerek tudja.
Teli vagyok félelemmel ezeket leírni. Milyen már egy ilyen szégyenteljes dolgot megosztani másokkal? Másképp fognak rám nézni az emberek, ha elolvassák. Mit fognak szólni az ismerősök? Megint a saját fejemre hozom a bajt (mert még mindig azt hiszem, hogy én vagyok a hibás). Tudom, hogy akit ez nem érint, annak olyan nehéz ilyen dolgokról hallani, hogy talán inkább elfordul. De ez a gyerekkor végül is nem az én szégyenem. Nem kéne, hogy az legyen.
Nem tudok szónokolni, támadásokra frappánsan visszavágni – annyiszor zúzták szét a véleményemet. Nem tudok haragosan követelni. Csak kérni tudom a döntéshozókat, szomszédokat, barátokat, pedagógusokat, ügyészeket, mindenkit, aki erős; hogy ne fordítsák el a fejüket. Védjék meg a gyerekeket, akik fokozatosan megnémulnak. Vagy kimondhatatlan dolgok történnek velük. Ne a sosem szűnő halálfélelemben küzdő másik szülőt okolják, és hárítsák rá a felelősséget. Legyenek emberségesek és bátrak. Mentsék ki ebből a gyerekeket!
