Guy Winch gyakorló pszichoterapeuta foglalta össze a Psychology Today-en, hogy mit gondol az önostorozásról. Egy páciense első alkalomra érkezett hozzá, magánéleti dolgairól akart volna beszélni, de éppen az ülés előtt egy órával tolta le a főnöke, mert kicsúszott egy fontos határidőből. Annyira felkavarta ez a lecseszés, hogy nem is bírt másról beszélni. „Mindig megtalálom a módját, hogy elszúrjam a dolgokat. Mindig! Ezért nem fogom semmire sem vinni az életben, mert egy tökkelütött hülye vagyok…” – magyarázta. Winch fájdalmasan hallgatta azt a szitokáradatot, amit a fiatal nő szórt a saját fejére.
Rengeteg kliens beszél hasonlóképp önmagáról. Azt is lehet tudni, hogy azok a becsmérlő szavak, amiket végül kimondanak, sehol sincsenek ahhoz képest, amelyekkel az emberek gondolatban illetik magukat. Teljesen általános szokás, hogy ha valaki hibázik, bűntudata van, visszautasítást kap, vagy úgy érzi, hogy nem tudja teljesíteni az elvárásokat, úgy reagál, hogy önmagát ostorozza, sokszor csak gondolatban, néha viszont hangosan is.
Írj nekünk
Szerzőnk, Szalay Ágnes pszichológus, több mint 15 év szervezetfejlesztési tanácsadói tapasztalattal. A SelfGuide pszichológiai műhely egyik alapítója. Coachként támogatja ügyfeleit céljaik megtalálásában és elérésében, legyen szó munkahelyi, vezetői vagy személyes fejlődési igényről. Motivációs elakadással, karrierváltással, stresszkezeléssel, szakmai, vezetői fejlődéssel kapcsolatban lehet hozzá fordulni személyesen, vagy olvasói levélben, melyre (a névtelenséget megőrizve) a Dívány.hu-n is szívesen válaszol.
Az önbecsmérlés – népszerűsége és általános használata ellenére – szimplán káros. Semmi haszna. Rombolja az énképet, az önbecsülést, a felelősségvállalást, a motivációt, az egyéb kompetenciákat, a célorientáltságot, mindent.
Drága szüleink
Mondanom sem kell, hogy ezeket a mondatokat – mert ha megfigyeljük magunkat, függetlenül az aktuális esettől, általában ugyanazt a 8-10 formulát alkalmazzuk önbecsmérlésre – a szüleinktől tanuljuk. Vagy ők használták ránk gyerekkorunkban: lusta vagy, így nem lesz belőled semmi; miért nem vagy képes soha jól megcsinálni a dolgokat; sosem fog senki szeretni, ha ilyen vagy; majd észreveszik mások is, hogy milyen ügyetlen, buta, „tetszőleges negatív címke” vagy! Vagy pedig a szülők beszéltek így saját magukról a gyerekek füle hallatára, és azt tanultuk meg, hogy így kell reagálni a frusztrációra. Vagy mindkettő.
Ennek ellenére az ember nem gondolja, hogy ez negatív, kártékony és teljességgel destruktív mintakövetés, amit abba kéne hagyni, hanem különféle módokon igazoljuk magunk előtt, hogy miért tesszük. Elsőre ezek az érvelések helytállónak tűnnek, valójában viszont éppúgy hibásak, mint amilyen rombolók. Mik a leggyakoribbak?
• Csak őszinte vagyok magamhoz
Legyél is! Az őszinteség fontos: szembe kell nézni a hibáinkkal, jó megvizsgálni, hogy mi ment félre, hogy legközelebb ne kövessük el ugyanezt. Fontos, hogy az ember felelősséget vállaljon, számonkérhető legyen – az objektivitás önmagaddal szemben ilyen szempontból nagyon jó dolog. De önmagad szidása, mindenféle negatív címke magadra ragasztása, önmagad lealacsonyítása, bántása nem visz ehhez közelebb. Sőt, inkább árt ennek a folyamatnak, mert olyan lelkiállapotba kerülsz tőlük, amilyenben kevésbé vagy képes tanulni az esetből, illetve levonni a megfelelő tanulságokat.
• Ez megakadályozza, hogy önelégült legyek
Hát igen, tele van a világ önelégült emberekkel, de akinek rendszeres szokása, hogy önmagát becsmérli, az olyan végtelenül távol van az önelégültségtől, hogy egyáltalán nem fenyegeti az a veszély, hogy ha felhagy a verbális önagresszióval, akkor nagyképűvé válik.
• Ezzel felkészítem magam a későbbi csalódásra, fájdalomra
Nem. Ezzel behívod azt, hogy még több csalódás és fájdalom érjen, hiszen az ilyen negatív belső beszéd megtépázza az önbizalmad, felnagyítja a belső bizonytalanságodat, szabotálja a motivációdat és eltökéltségedet.
• Ez pontos kép arról, hogy valójában milyen vagyok
Ugyan már! Az esemény, ami kiváltja az önócsárolást, azt tartalmazza, hogy mit tettél, hogy viselkedtél, nem pedig azt, hogy milyen ember vagy.
• Megérdemlem
Igen, aki hajlamos erre a viselkedésre, annak általában nagyon kicsi az önbizalma, őszintén hiszi, hogy olyan rossz ember, hogy ezt megérdemli (köszönjük, kedves felnevelő szülők, netán tanárok!). Ugyanakkor, ha feltesszük a kérdést: milyen lenne az, ha egy jó barátod követte volna el ugyanezt a hibát, és rosszul érezné magát tőle, te pedig szó szerint ugyanazokat mondanád neki, mint amiket most magadnak – nos, akkor megdöbbenéssel, irtózással találkozunk. Hát ez rettenetesen kegyetlen lenne, sosem mondanék ilyet egy barátomnak. Igen, tényleg kegyetlen lenne. De miért gondolod, hogy te olyan kegyetlen bánásmódot érdemelsz, amit senki más nem?
Ha azt gondolod, hogy egy ilyen helyzetben egy barátod megértést, támogatást, megnyugtatást érdemel – akkor ez pontosan ugyanaz, amit te is érdemelsz magadtól. Mind emberek vagyunk, mind követünk el hibákat, a legtöbb, amit tehetünk, hogy tanulunk belőlük, és közben kíméletesek, nagylelkűek vagyunk önmagunkkal szemben.
Hogy milyen erős ez a szokás, azt mi sem illusztrálja jobban, mint hogy egy óra önbecsmérlésről szóló beszélgetés után Winch kliense így zárta a gondolatait: Teljesen igaza van! Mindig ezt csinálom. Állandóan bántom magam, mennyire hülye vagyok! – vagyis, izé…ööö… tulajdonképpen csak emberi vagyok.
