Nem kell többé szégyellni, ha aláírt poszterek között alszunk. Nem lehet eléggé kihangsúlyozni ugyanakkor, mennyire fontos, hogy egy-egy labdás játéknál mindenkinek passzoljunk!
Miért értékelünk olyan nagyra egy-egy örökölt ingóságot, vagy épp egy híresség által megérintett/viselt tárgyat? Az ilyen szinte varázserővel bíró emlékekkel teljesen megegyező külsejű tárgyaknak nincs története, nem tudunk úgy kötődni hozzájuk. Kutatások bizonyítják, hogy a régi, egy-egy emlékhez köthető tulajdonok a gyakorlatban azt az embert hivatottak helyettesíteni, aki előttünk birtokolta őket. Ezt a jelenséget részletezi a Scientific American cikke.
George Newman és Rosanna Smith pszichológusok két kísérletet is lefolytattak, hogy megtudják, miként viszonyulunk ezekhez a különleges tárgyakhoz. Az első kísérletben egy Cyberball nevű számítógépes játékkal játszottak a résztvevők. A játékosoknak azt mondták, hogy a karaktereket szintén emberek vezérlik, de valójában a gép játszott, arra programozva, hogy bizonyos játékosoknak tízszer passzolják a labdát, míg másoknak csak háromszor, a kiközösítettség érzését imitálva így. A résztvevők ezután kitöltöttek egy olyan tesztet, ami a valakihez tartozás szükségességét volt hívatott felmérni, olyan kijelentésekkel való azonosulás alapján, min például: „azt akarom, hogy mások elfogadjanak.” Végül olyan tárgypárokat mutattak nekik, amelyek a kedvenc színészük vagy sportolójuk tulajdonát képezték. A különbség az volt a két tárgy között, hogy az egyiket meg is érintette az adott híresség. Azok a résztvevők, akiket „kiközösítetek” a labdás játék során, nagyobb szükségét érezték a kötődésnek, és inkább választották volna a hírességek által megérintett tárgyakat, mint azok a társaik, akiknek többször passzoltak a játékban.
A másik kísérletben azt vizsgálták, hatással van-e a jelenségre az, hogy valaki mennyire érzi magát magányosnak. Most arra kérték a résztvevőket, képzeljenek el egy kedvenc hírességük által hordott pulóvert, illetve ugyanezt a pulóvert teljesen sterilizált állapotban. Ezután felmérték, mennyire akarták maguknak a pulóvert, szerintük mennyire volt az képes visszaadni az adott híresség esszenciáját, és azt is, mennyire magányosak maguk a résztvevők. Mindenki egyetértett abban, hogy a viseltes pulóver „igazibb”, de a magányosabb résztvevők sokkal erősebben vonzódtak ahhoz.
Newman szerint arról van szó, hogy az autentikus, egy-egy emlékhez köthető tárgyakra úgy gondolunk, mintha azok egy konkrét ember részét képeznék. Mostantól senkinek sem kell tehát furcsán éreznie magát, ha egy magányos téli éjszakán arra támad kedve, hogy a kedvenc aláírt kosaras kártyájával, mezével aludjon, vagy éppen a partnere ruháját ölelgesse.
