Vége a kapcsolatnak – Most hogyan tovább?

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

A depresszív, önsajnálattal, és a másik hibáztatásásával teli időszak felesleges, sőt kártékony is.

„Ő vissza akar kapni, de én nem bízom benne.” „Vissza akarok menni hozzá, de nem bízom magamban." „Olyan magányos vagyok egyedül, és tudom, hogy ő is az nélkülem.” „Mi lesz velem, ha elkezd másokkal randizni?”„Soha többé nem akarom látni”, „Megírjam neki, hogy hiányzik?” – néhány a klasszikus „szakítás utáni” állapotot jellemző gondolatsorból, melyek bármilyen paradox viszonyban állnak is egymással, rendszerint egy és ugyanaz az ember végigmegy az összes f(r)ázison.

Bizonyos dolgokat az életben – mint mondjuk egy közeli hozzátartozó halála, vagy egy hosszú kapcsolat felbomlása – nagyon nehéz rózsaszín szemüvegen át szemlélni, és vélhetően nem is kell. A küszködés, szomorúság, tanácstalanság éppen úgy az életünk része, mint az, amikor csodálatos dolgok történnek körülöttünk, amikor megmagyarázhatatlanul boldogok vagyunk, vagy amikor végtelenül határozottak vagyunk. Ennek ellenére belecsúszni egy hónapokon, vagy akár éveken át tartó depresszív, önsajnálattal, és a másik hibáztatásával teli időszakba nem csak felesleges, de végtelenül kártékony is: ettől ugyanis a tragédia még ugyanúgy megtörtént, csak emellett minden lehetséges megoldást, és felemelkedésre, összeszedettségre való lehetőséget elutasít, aki beleragad a keserűségbe.

"Most mi lesz velem?"

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy szakítás-szezon van. A környezetemben hónapok óta egymás után bomlanak fel a szerelmek, házasságok, de még a nem-romantikus kapcsolatok közül is küszködik jónéhány: testvérek, jó barátok fordulnak egymás ellen, ábrándulnak ki egymásból, a tragédia hamvain pedig új élet helyett sivárság és kétségbeesés: „Mi lesz velem?” Érdekes kérdés, leginkább azért, mert annyi tapasztalat és kaland után még mindig képesek vagyunk elhinni magunknak, hogy ez legitim felvetés. Mégis mi lenne?! Az élet egyszercsak, amikor a legkevésbé számít rá az ember, valamiféle „erre sosem gondoltam volna” megoldást kínál: legyen szó békülésről és a tanulságok levonásáról, vagy épp új szerelemről, amely egetrengető sebességgel és intenzitással robban be az ember életébe.

A magból sem lesz fa egyik napról a másikra – bárhogy is szeretnénk

Az igazi gond persze az, hogy rendszerint nem vagyunk elég türelmesek ahhoz, hogy kivárjuk a csodát – ezért menekülünk az önsajnálatba és szenvedésbe, vagy épp ugrunk bele jelentéktelen emberi viszonyokba, csak hogy „ne legyek magányos”, vagy csak mert „előbb-utóbb úgy is ugyanolyan nehéz lesz, mint a korábbi viszony volt”. Az ember alapvetően nem egy türelmes lény, de amióta másodpercek alatt kapcsolgatunk tévécsatornák közt, amióta egy kattintásra van tőlünk minden az interneten, és amióta a Tindernek köszönhetően gátlástalanul lapozgathatunk lehetséges partnerek között, tényleg „leneveltük” magunkat a türelemről. Ennek pedig legfőbb hátránya az, hogy – ahogy az életben minden folyamatnak – az emberi kapcsolatoknak, az önmagunkhoz való viszonyunknak, a vitás ügyekben való tisztánlátásnak időre van szükségük ahhoz, hogy megérjenek.

A türelmetlenség (koránt sem diszkrét) bája

Hiába ugrik vissza az ember a tönkrement párkapcsolatba, csak mert 3 nap alatt eljutott arra a felismerésre, hogy egyedül lenni rossz – attól még a kapcsolat nem is javult meg, és nem is fog másként működni. Éppen ezért az első és legfontosabb aranyszabály az kell, hogy legyen, hogy akármelyik fél is hirtelenkedik, legalább az egyik józan marad, és emlékezeti önmagát: „idő, idő, idő”. A sebek nem fognak begyógyulni attól, hogy letiltjuk egymást Facebookon. Attól sem, hogy azzal fenyegetjük egymást, hogy soha többé nem találkozunk, és attól sem, hogy kényszeresen kerüljük a másikat, csak mert a közös kedvenc kávézó egyszeriben potenciális veszélyforrás lett. És persze az sem megoldás, ha minduntalan sms és telefon, Skype és Facebook, WhatsApp is Viber kapcsolatban maradunk, és kétnaponta a másik tudtára adjuk, hol is állunk éppen a közös folyamatok emésztgetésében. Ha valaki hétfőn azt írja, hogy „Vissza akarlak kapni”, majd kedden nem kap választ, és szerdán mérgesen elküldi a „Már nem is akarok együtt lenni, leírtad magad” üzenetet, az leginkább a saját szándékaiból csinál viccet – egyre kevesebb esélyt biztosítva arra, hogy amikor tényleg megérkezik egy folyamat végére, esély legyen rendbe tenni a dolgokat.

Statikus folyamatok

John Lennon azt énekli a „Beautiful Boy” című dalban: „Míg te elfoglalt vagy azzal, hogy terveket gyártasz, az élet egyszercsak megtörténik.” Fontos, hogy legyenek tiszta szándékaink az emberi kapcsolatainkat illetően, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy ne próbáljuk mindenáron definiálni, lezártnak tekinteni a folyton alakuló és változó viszonyokat. Egyrészt azért, mert ezzel „mesterségesen” pontot teszünk egy még javában zajló folyamat végére, másrészt pedig azért, mert – bármennyire is szükségünk van arra az illuzióra, hogy ebben az egész világot magába sűrítő színházban mindent magunk irányítsunk, és mindenkinek kedvünkre osztogathassunk jó és rossz szerepeket, a valóságban bizony még mindig az élet a legnagyobb rendező.