Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Számos nőt zaklatnak a nyílt utcán, van, aki mégis őket hibáztatja. A pszichológus elmondja, miért.
Épp a vasútállomás felé gyalogoltam a csendes kertvárosban, napsütéses délután volt, vígan szólt a rockabilly a fülembe. Egy nagy darab srác jött szembe, lehetett vagy huszonöt, nem nagyon nézett rám, az utat meg az eget kémlelte. Amikor egymás mellé értünk hirtelen kinyúlt, és megmarkolta a mellem. Aztán sétált tovább. Ennyi. Egy pillanat volt az egész. Én dühösen lekaptam a fülhallgatót, és ordítottam utána, hogy mit képzel, hogy menjen a fenébe, hogy normális-e. Hátra se nézett.
Ez az eset lehet, hogy furcsa, de semmiképpen sem egyedi. Az elmúlt néhány napban a Tumblren számos lány írta meg a saját történetét arról, hogyan zaklatták, bántalmazták vagy alázták meg az utcán, a járműveken, a közintézményekben. A sztorikban akad nő, akit a villamoson fogdostak, akinek a szoknyája alá nyúltak, aki mellett maszturbáltak, akit futás közben meztelen férfi üldözött. Rengeteg kemény történet, a 444-en el is olvashatja ezeket.
De tényleg olyan kemény sztorik lennének ezek? A kommentelők közül nem mindenki gondolja így.
Akik szerint az áldozat a hibás
“Azért egyik-másik "történet" nőként olvasva is eltúlzottnak tűnik... Nem tudom elhinni, hogy van olyan nő, akit minden hímnemű zaklat, akivel csak találkozott életben, már pedig némelyik leírásból ez jön le.”
“Az író is azért nem öltözik csinosan, mert biztos benne, hogy zaklatnák, és nem azért, mert esetleg szarul állna rajta a ruha :D”
“szerintem a cikk irója egy paranoid pókhálós picsa aki bármennyire is tagadja, titokban ara vár h molesztaljak. biztos azér mer kura ronda és ezér gyülöli a férfiakat.”
“Es talan ha nem ugy oltoznenek mar a tizenegyketeves lanyok is mint az útszéliek akkor talan kevesebb attrocitas erne őket.”
A kommentelők egy része szerint tehát ezek a történetek túlzóak, íróik csak panaszkodnak, frusztráltak, meg különben is: maguknak keresték a bajt. Oké, tudjuk: a kommentelők nem reprezentálják a társadalmat, így nyilván a hozzászólásaik sem a közvéleményt, de amíg olyan agyzsibbasztó kampányvideók jelenhetnek meg, mint a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság alkotása, addig ezekkel a véleményekkel bizony érdemes foglalkozni. Hogy miről is szólnak ezek a hozzászólások pontosan?
Arról, hogy ha a történetek szereplői rendes nők lennének, rendesen öltözködnének, rendes környéken járnának, ha nem hívnák fel magukra a figyelmet, ha nem keresnék a bajt, hát nem is történnének velük ilyen dolgok. Miért? Mert az ember maga alakítja a sorsát, maga felelős azért, ha rossz dolgok történnek vele. Ha megalázzák, bántják, zaklatják, molesztálják az az ő hibája kell hogy legyen. A világ ugyanis igazságos hely. Egy igazságos helyen pedig a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak pedig méltó büntetésüket. Tehát, ha valakivel rossz dolog történik, abból logikusan következik, hogy ő maga volt a rossz. Legalábbis hajlamosak vagyunk ebben hinni.
Melvin Lerner pszichológus már a hetvenes években írt az igazságos világba vetett illúziónkról. Ez az elképzelés védelmet nyújt nekünk, azt sugallja, hogy a világ kiszámítható hely, ahol teljes mértékben befolyásolhatjuk a sorsunkat, és annak alakulásában nincs szerepe a véletleneknek, a rajtunk kívül eső erőknek. És mi következik ebből? Az, hogy kevésbé félünk, és kevésbé szorongunk. Meg az, hogy hajlamosak vagyunk az áldozatokat hibáztatni azért, ami velük történt. Függetlenül attól, hogy valaki bűntény áldozata lett, hajléktalanná, nincstelenné, gyógyíthatatlan betegé vált, vagy zaklatták, bántalmazták, megerőszakolták, őt okoljuk, mert ha elismernénk, hogy a hiba nem benne van, az azt jelentené, hogy ezek a dolgok velünk is megtörténhetnek, és a világ hirtelen rettentően félelmetesé változna.
A kutatások szerint minél vallásosabb, minél konzervatívabb valaki, minél jobban hisz a politikai és szociális rendszerben és intézményekben, annál erősebb benne az igazságos világba vetett hit. És minél erősebb ez a hit, annál negatívabb lehet a hozzáállása más, a sajátjánál rosszabb helyzetben lévő csoportok iránt. Persze nem tudatosan. Ezek a gondolatok az esetek nagy részében nem kerülnek az elménk felszínére, nem tudjuk megfogalmazni ezeket, csak mélyről, rejtetten irányítják reakcióinkat, érzelmeinket. Ettől azonban tudatosan még küzdhetünk ellenük, és sokszor - ahogy a fenti helyzetben - küzdenünk is kellene, mert átkozottul károsak. Ez a fajta gondolkodás ugyanis érzéketlenné tesz minket a szerencsétlen sorsú emberekkel szemben, arra sarkall, hogy ne segítséget nyújtsunk, hanem diszkrimináljuk őket, és ezzel további sérüléseket okozzunk.
Amikor az embernek az utcán megfogják a mellét, amikor fogdossák a villamoson, a szoknyája alá nyúlnak, beszorítják a sarokba, szexuális tárgynak tekintik, az a gyengeség, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzetét kelti. Szorongást okoz, bizalomvesztést, félelmet, szégyent, megaláztatást. Még akkor is, ha az ember visszaszól, ha ráüvölt, ha ellöki, ha megüti, ha megfutamítja támadóját. Áldozatnak lenni mindenképpen pocsék érzés, ráadásul az ember ilyenkor gyakran szintén magában keresi a hibát. Mit csináltam? Hogy néztem rá? Hogy voltam felöltözve? Talán, ha nem leszek csinos, ha nem veszek szoknyát, ha nem nézek fel a földről, akkor legközelebb megúszom? Az áldozatokra ugyanis - épp ahogy a fenti kommentelőkre - jellemző, hogy hisznek egy igazságos világban. De akármilyen szép ez az elképzelés, nem igaz. Az életben történnek tőlünk független, számunkra befolyásolhatatlan dolgok. Mindegy, milyen ruha van rajtunk, a villamoson rejszoló fickónak nem az számít.
Amikor ilyen helyzetbe kerülünk az egyetlen, ami segítségünkre lehet az a társas támogatás. Az, ha a környezetünkben lévő emberek mellénk állnak, mind ott és akkor, mind a történtek után. Akit hibáztatnak, mert áldozattá vált azt elutasítják, az egyedül marad a szégyenével, magányossá válik. A szociális elutasítás pedig épp úgy fáj, mint a fizikai fájdalom. Ha tehát nem akarunk nagyobb fájdalmat, nagyobb kárt okozni a másiknak, érdemes átgondolni a reakcióinkat, és megpróbálni kilépni az igazságos világba vetett hit illúziójából.
"A legszomorúbb az, hogy általában több ember is tanúja ezeknek, de inkább elfordítják a fejüket."
A zaklatással kapcsolatos történetekben visszatérő elem, hogy hiába vannak tanúi az eseményeknek, senki sem segít. De vajon miért? Ennyire közönyösek lennénk? Ennyire mindenki csak a saját dolgával lenne elfoglalva? Pedig mennyivel jobb forgatókönyv lenne, ha a rejszoló fickóra egy busznyi ember egyszerre szólna rá, mennyivel nagyobb biztonságban érezné magát az áldozat, mennyit finomítana a sérüléseken, és mennyivel jobb helynek érezné a világot minden más ott utazó ember is. De a helyzet az, hogy ritkán segítünk ilyen helyzetben.
Ráadásul minél többen vagyunk, annál ritkábban. Hogy miért? Mert csoportban máshogy működünk. Automatikusan alkalmazkodunk ad hoc csoportunk viselkedéséhez és normáihoz, így ha senki sem mozdul, mi sem kezdeményezünk. Minél többen vagyunk, annál inkább megoszlik a felelősség közöttünk, így annál kevésbé kezdeményezünk bármit. Viszont ilyenkor sem érzünk közömbösséget. A legtöbb ember ezekben a szituációban szorong, feszült, bizonytalan, és nyilván fél is. Ezt azonban feloldhatja a közös cselekvés.
