Bizonyára önnel is többször előfordult már, hogy egy kisbabát vagy kölyökkutyát látva nemcsak túláradó öröm fogta el, hanem úgy érezte, legszívesebben agyonnyomorgatná azt a csecsemőt vagy kisállatot, mert annyira aranyos. Ne ijedjen meg, az aranyos agresszió teljesen normális jelenség; ilyenkor csak az agya próbálja csillapítani és megakadályozni, hogy örömében „szétrobbanjon”. Ha kíváncsi rá, pontosan mi is zajlik le ilyenkor bennünk, hajtson tovább!
A cukiságok által kiváltott hatásra felfigyeltek a Yale Egyetem kutatói is, akik megalkották a "cuki agresszió" (cute aggression) fogalmát, majd besorolták azt olyan pozitív és negatív érzelmek paradox kombinációi mellé, mint az ideges nevetés vagy az örömkönnyek. Ezek az úgynevezett dimorf érzelemkifejezések.
Egy a Psychological Science című folyóiratban megjelent új tanulmány szerint a másodlagos, negatív válaszreakciónak a célja, hogy kompenzálja a túláradó öröm okozta pozitív, kontrollvesztett állapotot. A kísérletben résztvevő 109 férfi és nő buborékfóliát tartott a kezében, miközben egy sor kisállatos képet mutattak nekik, amelyeken az állatoknak vicces, aranyos vagy semleges arckifejezése volt. A kísérletvezetők számítottak ugyan arra, hogy az aranyos állatok javára nő a buborékpukkasztások száma, ám azt találták, hogy a résztvevők túlságosan is izgatottá váltak a cuki állatok láttán (markolták, gyűrögették a buborékfóliát) – a másik két kategóriához képest.
Érdekes módon ez az érzelem felerősödik, amikor fizikailag nem tudjuk megérinteni a szóban forgó aranyos állatot, csak a képe van előttünk. A vizsgálatok alapján ugyanez a hatása a kisbabás fényképeknek vagy videóknak is: minél fiatalabb és aranyosabb a csecsemő, annál nagyobb a késztetés arra, hogy átéljük a pozitív érzelmeket (mennyire óvnánk és vigyáznánk rá) és azt a durva késztetést, hogy megszorongassuk a babát vagy összecsipkedjük az arcát.
Mire jó a cuki agresszió?
A legutóbbi vizsgálatban több száz résztvevőt kérdeztek dimorf érzelemkifejezésekről más-más szituációkban, amelyek között voltak aranyos (egy kismacska látványa) és nem aranyos, egyéb ingereket (örömkönnyek egy boldog zenedarab hallatán) kiváltó helyzetek, majd arra kérték az alanyokat, hogy jegyezzék le, mennyire volt erős az érzés, amit átéltek az egyes alkalmak során. El kellett például dönteniük, hogy milyen mértékben jellemző rájuk, hogy egy aranyos dolog láttán ökölbe szorítják a kezüket, ami segítette a kutatókat egy dimorf kifejezésekből álló numerikus skála elkészítésében. Ezt követően ezekkel az alanyokkal is tesztelték a kisbabák látványát, és az eredmények szerint minél kisebb/fiatalabb volt a baba, annál nagyobb mértékben hozta ki az alanyokból az aranyos agresszív válaszreakciót.
Ezután a teszttől teljesen függetlenül egy kirakós játékot kellett megoldaniuk a kísérletben résztvevőknek, mielőtt egy újabb babateszten mentek keresztül. A második részben is ugyanazokat a hatásokat írták le a kísérletvezetők, ám azoknál, akikből először a legerősebb agresszív reakció tört elő, a pozitív érzelmek legnagyobb közvetlen kitettség utáni csökkenését is észlelték. Lényegében tehát a legagresszívebb érzelmeket átélő alanyok voltak képesek gyorsabban ellensúlyozni a rájuk törő elsöprő pozitív érzelemáradatot.
De miért is akarná bárki kontrollálni ezt a kirobbanó örömöt? A szerzők szerint a negatív érzelem célja, hogy biztosítsa az azonnali jól-létet, ugyanis az ilyen érzelmi katarzisok rengeteg energiát igényelnek, ezért agyunknak kontrollálnia kell az érzelmi reakciókat.
„Az a képesség, hogy szabályozzuk saját érzelmi reakcióink erejét, rendkívül adaptív és megakadályoz minket abban, hogy túl sok energiát öljünk valamibe” – nyilatkozta a Vice magazinnak Anna Brooks, a Southern Cross Egyetem Kognitív Idegtudomány és Pszichológia Intézetének adjunktusa.
Amikor tehát legközelebb egy cuki kiskutyát lát, és úgy érzi, menten darabokra tépné, ne higgye, hogy megőrült. Csak az agya igyekszik kompenzálni...
