Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Egy friss kutatás szerint az agyon belüli kommunikációs problémákra vezethető vissza, ha valaki nem motivált az életben.
Van, amikor nehéz belekezdeni a dolgokba. Nemcsak akkor, amikor valami belső gát észrevétlenül szabotál, nemcsak akkor, amikor minden energiánkkal halogatunk, amikor megcsinálnánk mi, de hát jön a vis major. Van, amikor egyszerűen nincs bennünk motiváció. Nincs a háttérben hajtóerő, nincs energia, csak a közönyösség. Aztán vannak emberek, akiknél ez az általános működésmód, akik egyszerűen demotiváltak az életben, akiknek sokkal több erőfeszítésre van szükségük, hogy cselekedjenek, mint másoknak. De vajon miért van ez így?
A viselkedéses apátiával jellemezhető embereket hajlamosak vagyunk lustának – ha empatikusabbak vagyunk depressziósnak – címkézni, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a világhoz és a feladatokhoz való demotiváltság egy hozzáállás, egy tanult vagy szerzett jellemző. A kutatások szerint azonban nem így van. Legalábbis nem teljesen van így.
A Cerebral Cortex-ben nemrég megjelent vizsgálat eredményei szerint a viselkedéses apátiára való hajlam az agy felépítéséből ered. “Tudjuk, hogy bizonyos esetekben, például sztrók után vagy Alzheimer-kórban az emberek patológiásan apatikussá válnak, pedig fizikailag képesek lennének cselekedni” – állítja Masud Husain professzor a kutatás vezetője. “Ehelyett azonban annyira demotiváltak, hogy sokszor még saját magukról sem gondoskodnak, miközben nincs szó arról, hogy depresszióban szenvednének.”
A professzor és csapata ennek a demotivált viselkedésnek az eredetét kereste, méghozzá egészséges emberek agyát vizsgálva, akik több-kevesebb jutalommal járó, különböző fizikai erőfeszítést igényelő játékokat játszottak. Az eredmények szerint a viselkedéses apátiával jellemezhető embereknél a kiegészítő és cinguláris motoros kéregben nagyobb aktivitás mutatkozott, miközben az elülső cinguláris kéreg és a szuplementáris motoros terület között mind strukturálisan, mind funkcionálisan kevesebb volt az összeköttetés. Ez azt jelenti, hogy a cselekvések tervezését és végrehajtását végző agyterületek között kevesebb az összeköttetés, tehát rosszabb a kommunikáció, így ahhoz, hogy végrehajtsanak egy viselkedést, több energiára van szüksége az agyuknak, mint másoknak. Ez pedig kemény teher a szervezetnek. Persze ez egy adottság, ami még nem feltétlenül determinál, az agyunk ugyanis plasztikus, formálható, alakítható és fejleszthető.
Ha a fenti kutatási eredményt további vizsgálatok is alátámasztják, akkor lehet, hogy a jövőben hatékonyabban tudunk segíteni mind a cselekvésben demotivált betegeknek, mint az egészséges populáció motivációhiányos tagjainak, hogy végül senki ne tartsa őket lustának.
