Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
“Olyan világot kellene teremtenünk, amiben nem elszigetelt ketrecekben, hanem egy hatalmas vidámparkban élhetnénk.”
Mit kell tenni a drogfüggőkkel? Leszoktatni őket, nyilván. Büntetni kell őket, mert helytelenül viselkednek, szervezett szinten tiltani, elvenni tőlük a drogot, hozzáférhetetlenné tenni azt. Szenvedjenek, akkor majd megtanulják, hogy mi a megfelelő viselkedés. Legalábbis ezek azok az elvek, amiket a társadalmunk követ, és emögött az az alapvető tévhit húzódik, hogy maga a szer és a szert használó ember a rossz. A kokain, a heroin addiktív, ha valaki rákap, függővé válik, aki függő lesz, az gyenge, tehát azzal valami hibádzik. De vajon tényleg helytálló ez a megközelítés? Korántsem.
Johann Hari brit újságíró három évet töltött a függőség tanulmányozásával, világszerte ismert szakembereket interjúzott, történelmi adatokat, statisztikákat bújt, függőkkel és volt függőkkel beszélgetett. Ebből a kutatómunkából született meg Chasing the Scream című könyve, és erről tartott nemrég egy TED-es előadást. Elég jót.
Mi okozza valójában a függőséget?
Ezt a kérdést tette fel magának kutatómunkája kezdetén Hari, és nagyon gyorsan kiderült számára, hogy erre nem maga a szer a válasz. A nyugati orvoslásban számos olyan ópiát-származékot használnak, ami a heroinhoz nagyon hasonló tulajdonságokkal bír, kezdve a fájdalomcsillapításban alkalmazott morfiummal, egészen a gyógyszertárakban kapható köhögéscsillapításra szolgáló kodein tartalmú tablettákig. De vajon függő lesz-e az, akiknek ópiátokat ad az orvos? Szenvedünk-e elvonási tünetektől, ha végre kimászunk a köhögésrohamokat okozó betegségből? Junkie lesz-e a nagymama a csípőprotézis műtétje után? Hát nem.
Az, hogy a kemény drogok pillanatok alatt képesek függőséget okozni, hogy kipróbálásuk után szinte természetes a rendszeres használat a hetvenes évek óta él a közgondolkodásban. Annak idején végezték ugyanis azt a híres kísérletet, amiben az egymástól szeparáltan, kis ketrecekben tartott kísérleti patkányoknak, ha az egyik adagolóban vizet, a másikban kokainos vizet adtak akkor addig használták utóbbit, amíg túl nem adagolták magukat.
Bruce Alexander vancouveri pszichológia professzor annak idején részt vett ebben az azóta is sokat hivatkozott kísérletben, de néhány évtizeddel később eszébe jutott valami, amit anno a tudósok mind figyelmen kívül hagytak. Méghozzá azt, hogy a patkányok értelmes, szociális lények, akik természetes közegükben rengeteg dologgal foglalatoskodnak, míg a laborban egyszerűen csak egyedül gubbasztanak egy üres ketrecben és nincs más szórakozásuk, csak a drog. Alexander tehát megismételte a híres kísérletet azzal a különbséggel, hogy épített egy szuper minividámparkot, színes labdákkal, alagutakkal, búvóhelyekkel, rengeteg sajttal, majd telerakta az egészet patkányokkal, szóval a szuperizgalmas környezetben a patkányok barátkozhattak, játszhattak, szexelhettek kedvükre. Na, ebbe a gigaketrecbe rakta be a professzor a sima vizes és a kokainos adagolót. És mit tettek a patkányok? Nem drogoztak. Kényszeresen pedig egyáltalán nem használták. Nem volt függőség, nem volt túladagolás, semmi. Amikor a patkányoknak szórakoztató, kényelmes, szociális kapcsolatokban gazdag élete volt, a száz százalékos túladagolási rátától eljutottunk a nulla százalékig.
Hasonló eredményeket hozott az az élet rendezte kísérlet a vietnami háború lezárásakor, amikor az amerikai pszichiáterek rettegve várták haza a háborúban heroinra rákapott katonákat. A kint szolgálók 20 százaléka tolt rendszeresen ópiát-származékokat, szóval volt mitől félni, de a rehabok üresen maradtak. A katonák hazatértek és letették a heroint. 95 százalékuk minden külső segítség nélkül egyszerűen letette a drogot.
Ezek az eredmények vezették arra Peter Cohen holland kutatót, hogy már a függőség szó létjogosultságát is megkérdőjelezze: kötődés, szerinte ennek mentén kellene értelmeznünk a drogkérdést. Az ember természetes igénye a kötődés, és ha boldog és egészséges, akkor társaihoz kötődik, szoros szociális kapcsolatokat alakít ki, ha azonban traumákat élt át, ha elszigetelt, ha kicsinálta az élet, akkor valami olyan dologhoz kezd kötődni, ami egy kicsit felszabadítja, ami hoz valami enyhülést az életében. Mindegy, hogy ez az étel, a szerencsejáték, a pornó vagy a kokain, kötődünk hozzájuk, mert ilyen a természetünk.
Elszigetelés helyett új kötődés kell
Ha a kényszeres drogfogyasztást a kötődés szempontjából értelmezzük, vajon mit tesz a drogosokkal az, ahogy kezeljük őket? Mit tesz velük a büntetés? Mit tesz velük a szégyen? Hát, még jobban elszigeteli őket tőlünk, a társadalom szélére kerülnek, oda, ahonnan átkozottul nehéz – ha van egyáltalán – visszaút. A Kanadában élő magyar orvos, dr. Máté Gábor szerint ha tudatosan akarnánk, se tudnánk a drogosok szempontjából ennél rosszabb rendszert kitalálni.
Tizenöt évvel ezelőtt a portugálok súlyos droghelyzettel néztek szembe, az intravénás droghasználók száma meredeken emelkedett, a drogjárvány megfékezésére a megszokott büntetésalapú módszerek hatástalannak bizonyultak. Egy szakértőkből álló csapat tanácsára a portugál állam új megoldást keresett a helyzetre: dekriminalizálták a drogfogyasztást, és minden pénzt, amit korábban a fogyasztás szankcionálásába öltek, arra fordítottak, hogy visszavezessék ezeket az embereket a társadalomba. A cél az volt, hogy minden egyes függő úgy keljen fel reggel, hogy van hová dolgozni mennie, hogy legyen célja az életben, hogy újra felfedezzék az emberi kapcsolatokat, a szálakat, amikkel a társadalomhoz kötődnek. Azóta az intravénás droghasználók száma a felére csökkent, ahogy meredeken csökkent a túladagolások és a HIV-fertőzöttek száma is, kevesebb lett a drogfüggő.
Hari szerint kutatásai két fontos tanulsággal szolgáltak. Egyrészt azzal, mennyire fontos figyelnünk magunkra és egymásra, hogy ne szakadjunk el, ne szakadjunk ki a világból, hogy kapcsolatban maradjunk, hogy valódi kötelékeket, kötődést élhessünk meg. A másik pedig az, hogy bár nyilván fontos az egyén szintjén szemlélni a drogproblémát, de a kérdésből nem hagyhatjuk ki a tágabb nézőpontot, a társadalmi szintet: “olyan világot kellene teremtenünk, amiben nem elszigetelt ketrecekben, hanem egy hatalmas vidámparkban élhetnénk.”
