Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Barlanglakó őseink génjeit hordozzuk, ezért stresszes a városi lét, és ezért nem szeretjük az idegeneket. Prof. dr. Bereczkei Tamás evolúciós pszichológussal beszélgettünk.
Hogyan befolyásolja evolúciós örökségünk azt, ahogyan a számunkra ismeretlen emberekkel viselkedünk? Milyen nehézségek elé állítják a városlakót a génjei? Létezik-e még természetes szelekció? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk dr. Bereczkei Tamás professzorral, a Pécsi Tudományegyetem Pszichológia Intézetének vezetőjével.
Pszinapszison tartott előadása összefoglalásában azt írja, hogy „az emberi történelem egyik legnagyobb változása az volt, hogy a korábban rokoni alapon szerveződő közösségeket felváltották azok az anonim társadalmak, amelyekben túlnyomórészt idegenek élnek egymás mellett.” Kifejtené részletesebben ezt az állítást?
Evolúciós történetünk 99 százalékában kis létszámú közösségekben, kis vadászó-gyűjtögető csoportokban éltünk. Ezek a csoportok rokoni alapon szerveződtek, mindenki ismerte a másikat, és úgy tűnik, hogy ez az egész agyi működésünkkel is kapcsolatban van. Más fajokkal – főleg főemlősökkel – összehasonlítva látszik, hogy azoknak van nagyobb agykérge, akik nagyobb csoportokat tudnak létrehozni, pontosabban azok tudnak nagyobb csoportokat létrehozni, akiknek nagyobb agykérge van.
A csoportos életkörülményekhez való alkalmazkodás olyan képességeket kíván, mint például a másik egyed anticipációja, hogy fel tudjuk becsülni mit fog csinálni a másik, erre akciótervet dolgozzunk ki, ki tudjuk szűrni a csalókat, és ha lehetőség van rá, akkor manipuláljunk, megtévesszünk másokat. Ezek a képességek egy zárt közösségen belül alakultak ki, és ha megnézzük a mai ember ismeretségi körét, az is meglehetősen véges. Egy angol antropológus számításai szerint ezeknek a vadászó-gyűjtögető csoportoknak, az úgynevezett származási csoportoknak a létszáma 150 fő körül volt, és a kutatások alapján mi is nagyjából 100-200 emberrel tartunk kapcsolatot. Úgy tűnik, hogy ennél több emberrel nehéz személyes kapcsolatot kialakítani, nem vagyunk erre felkészülve.
És itt jön a következő probléma: az idegenek problémája. A vadászó-gyűjtögető mikroközösségekben rokonok élnek együtt, vagy legalábbis olyan emberek, akik nagyon közelről élik meg egymás életét. Mi ezzel szemben az életünk jó részét nem közvetlen barátainkkal, hozzátartozóinkkal töltjük, hanem idegenekkel, és ez egy folyamatos stresszor, egy feszültségforrás. Ennek csomó élettani hatása van, például nem tudunk úgy ellazulni, relaxálni, nem tudjuk elemi vegetatív szükségleteinket elvégezni, amikor idegenek vesznek körül bennünket. Evolúciós szempontból nem vagyunk ehhez hozzászokva.
Miért stresszel bennünket, amikor idegenek vesznek körül minket, és hogyan igyekszünk kezelni ezt a helyzetet?
A szociálpszichológiában már régóta ismert dolog, hogy idegenek között óhatatlanul kialakul egy érzelmi és kognitív túlterheltség, kialakul a stressz. Ha túl sokan vannak körülöttünk, nem tudjuk feldolgozni a viharosan ránk támadó impulzusokat, azt, hogy mindig új helyzetben vagyunk. Nem véletlen egyébként, hogy a tudományos megfigyelések alapján a nagyvárosi ember másoknál gyorsabban lépked, kevésbé tartja a szemkontaktust. Az ember így próbálja kivédeni azt a stresszt, amit ez a túlterheltség, ezek a nyomaszó ingerek okoznak. Valójában ezzel a viselkedéssel óvjuk magunkat. Egy kisgyerek is ezt csinálja: amikor belép egy idegen a szobába, sokszor lehunyja a szemét vagy elfordítja a fejét. Ezzel csökkentjük a belső izgalmi állapotunkat.
Az idegenség érzését ugyanis valamiképpen le kell küzdeni. Evolúciósan nem adott bennünk – akármilyen szépen is hangozna – az a korlátlan szeretet, hogy omoljunk egymás karjaiba életkor és minden egyéb tekintet nélkül. Nagyon szép szlogen az, hogy az idegen szép, de ezt tanulni kell. Az, hogy az idegenekkel megfelelően bánjunk, megfelelőképpen kezeljük őket, nem egy egyszerű dolog, mert ambivalencia van bennünk velük szemben. Egyszerre van bennünk egy kitárulkozás, hogy jó lenne megismerni a másikat, hogy számunkra valamilyen szempontból ez egy előnyös kapcsolat lehetne, a másik oldalról viszont nem tudjuk, milyen szándékkal jön, tehát van bennünk egy tartózkodás. Ez egy antagonista rendszer két alrendszere: közelítünk is az idegenhez, meg távolítunk is tőle.
Lehet-e számítani az evolúcióra abban, hogy ezt a helyzetet feloldja, hogy alkalmazkodni tudjunk hozzá? Segíthet-e nekünk az evolúció abban, hogy túllépjünk ezen az ambivalencián?
Túl gyorsan változik a környezetünk ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk hozzá. Ráadásul a világban nagyfokú genetikai keveredés van, nincsenek izolált populációk, így a természetes szelekció működése erősen korlátozott. A természetes szelekció nagyon röviden differenciális szaporodást jelent, tehát azt, hogy bizonyos előnyös tulajdonságokkal rendelkező emberek túlszaporodnak. Nagyon nehéz arra számítani, hogy ezek a viselkedésformák, amiket nap mint nap tanúsítunk, gyerekszám-növelésbe torkollnak. A modern ipari társadalomban egy családban két gyerek van, de néha még annyi sem. Nincs differenciális szaporodás.
A természetes szelekció másik jellemzője a differenciális mortalitás, az, hogy akik nem előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek, meghalnak, kihalnak. Ma ez szerencsére nem így van, mert a legtöbb gyereket meg lehet menteni. Vannak persze gyógyíthatatlan betegségek, de régen olyan betegségekbe haltak bele az emberek, mint a cukorbetegség vagy a magas vérnyomás, a rossz látás, amiket ma már mind ki lehet küszöbölni. Ezek az emberek nem halnak meg, ami ugyan szerencsés, de ez lenne az, ahogy a természetes szelekció működik.
A fertőző betegségek ellen kitaláltunk nagyon jó védőoltásokat, de igazából a legnagyobb fegyvertényt a természetes szelekció hozta létre bennünk, amikor kipusztított fél falvakat, városokat, országokat, és azok az emberek maradtak fenn, akik immúnisak. Ezeknek az embereknek a génjeit hordozzuk ma mind – maga is, én is. (...)Alapvetően azt gondolom, hogy evolúció valószínűleg működik, de nagyon meglassult, nem lehet tudni, hogy belátható időn belül lesz-e természetes úton bármilyen változás az ember genetikai állományában. Génmanipulációval persze lehet, de az egy másik dolog.
Barlanglakó őseink génjeit hordozzuk, és ez így marad. Apró genetikai változások történtek a történelmünk során, például felnőttkorban már a legtöbben le tudják bontani a tejcukrot, tehát tudnak inni tejet, vagy ott az alkohollebontás képessége. Ezek ugyan az elmúlt tízezer év eseményei, de egyszerű genetikai változások, nem érintik az emberi természetet, az emberi személyiségjegyeket, és várhatóan nem is fogják.
Ezek szerint azoknak a stresszoroknak a kezelésében, amit például a városi lét okoz, nem számíthatunk az evolúcióra. Mit tehetünk? Hogyan oldható fel az idegenek problémája?
Azokat a viselkedésformákat, amiket a jelenlegi életünk megkíván, tanulni kell, és ebben a nevelés, a szocializáció nagyon fontos dolog. Mindannyian tapasztaljuk, hogy kígyót-békát kiabálunk más szubkultúrákra, de amikor megismerjük őket, változik a véleményünk. Mindenkiben vannak előítéletek – aki azt állítja, hogy nincsenek, az titkolja –, és ez normális dolog. Jobb, ha látjuk, hogy az emberben természeténél fogva van egy távolságtartás, óvatosság, ambivalencia, néha félelem is az idegenekkel szemben. Jobb, ha tudjuk, hogy ez bennünk van, ez a természetes örökségünk. Jobb, ha tudjuk, hogy mire készüljünk, hogy hogyan tudjuk ezt megszüntetni tanulási folyamatokkal, szocializációs technikákkal. Ez a megoldás, nem struccpolitikával állítani azt, hogy az ember nem ilyen.
