Csak 18 vagyok, de máris katasztrófa az életem!

Ha a tinédzserkor kínjai közül ki kellene emelnem egyet, mindenképpen az önbizalomhiányt választanám – amivel nemcska ők, hanem a felnőttek is gyakran küzdenek. Tiniként azonban még tragikusabb lehet a helyzet: nem illek ide, nincsenek barátaim, nem tudom, mit akarok, nem vagyok elég jó, nekem sose lesz egy rendes csajom/pasim, és így tovább. Egy a felnőttkor küszöbén álló olvasónk kérte: segítsünk neki, mert úgy érzi, 18 évesen, hűséges barátok, hányattatott családi körülmények között pokol az élete. Elöljáróban csak annyit mondok minden tizenévesnek: kapcsoljátok be a biztonsági öveket, mert ez még csak a kezdet. Ezen a halálig tartó hullámvasúton, ahol hol a mélybe zuhanunk, hol feltornásszuk magunkat a csúcsra, egyvalamit kell észben tartanunk: mindannyian egy értékes és különleges küldetéssel jöttünk ebbe a világba – és a felesleges önsajnálat, a durva önvád, és az önbizalomhiány az, ami elválaszt minket a céljainktól. Nem pedig mások vagy a külső körülmények. Ha engem megtámad a depresszió, arra gondolok: a sors, az univerzum, Isten vagy a véletlen (mindenki válassza ki a kedvencét) soha nem tesz minket egy olyan helyzetbe, amit nem tudnánk kezelni. „Bíznom kell magamban” – ez a mantra. Olvasónknak is ez a legfontosabb feladata. A második pedig a cselekvés.

„Az életem egy katasztrófa. Bezártam magam egy börtönbe, és képtelen vagyok megtalálni a kulcsot. Mivel már kiskoromtól fogva másoktól függtem, későn lettem önálló. Most vagyok 18 éves és igazán csak most tudtam meg, ez mivel jár. Rengeteg felelősséggel, kötelességgel és ami a legfontosabb: a rossz döntéseink okozta bűntudattal. A gödör mélyén vagyok. Mára egy barátom sem maradt, csupán néhány régről megmaradt felszínes kapcsolataim. Annyi csalódás és düh halmozódott fel bennem, amit nem tudtam kiadni magamból, hogy a szívem mar teljesen megfeketedett a gyűlölettől. Képtelen vagyok elhinni, hogy valami jó is történhet velem, és a bizalmam is megbicsaklott az emberekkel szemben.

Három testvéremmel és anyukámmal élek egy kétszobás panel lakásban, nem sok jövedelemmel, ami nem túl fényes életre utal. De ezt meg el tudnám fogadni, csakhogy kézzelfogható itthon a gyűlölet és a megvetés. Néha nagyon szívesen feladtam volna mindent, és nem egyszer eljátszottam az öngyilkosság gondolatával, sőt... már-már annyira beleéltem magam, hogy fejben már meg is terveztem párszor, és minden egyes traumám átélésekor lejátszottam a képet. Eddig bármennyire is akartam, nem volt erőm, bár meg mindig várom a választ: miért ne? Körülöttem a mélységes nyomor, és a gyűlölet honol. Így magam sem leszek boldogabb.Talán elveszett a remény? Hol az az élet, ami járna nekem? A barátok, a meleg ebéd,a családi vacsorák?

A barátaim mind hátat fordítottak nekem. Egyszerűen unalmassá váltam számukra. Semmi bonyolult vagy érthetetlen nincs ebben az egészben, hisz semmi sem tart örökké, csak hogy a cserben hagyás ellenére rettentően hiányoznak, és valahol a szívem mélyén, a harag mögött szeretem még őket és szükségem van rájuk, jobban, mint valaha. Mindig is az iskola lúzere voltam, rossz fogazatom miatt a társadalom célpontjaként folytonos megaláztatások sorozatát éltem át. Egy selejtnek éreztem magam, rondának, és ez inspirált a változásra. A hajam a ruháim, a sminkem – mindent megváltoztattam, ami eredményes lett, de így se voltam az a lány akinek a véleménye számítana: nem engem kérdeztek ruha vagy srác ügyben, pasim sem volt, és számos csalódás ért. Ezek újabb lelki válságba taszítottak. Megbuktam, és iskola nélkül maradtam. Ugyan beadtam egy helyre a jelentkezésem, de csak anyukám kedvéért – mikor kiderült, hogy nem vettek fel, nem csalódtam túl nagyot. 

Sok kudarc után két hónapra rá találtam egy munkát, ami tényleg feljebb dobta az imidzsem. Pénzt kerestem, felnőttebbé váltam. A mai napig dolgozom és bár egyre jobban terhemre van, mégis lefoglal es előbbre juttat az álmaim megvalósításához. Szűkös anyagi körulményeink miatt eddig nem voltak menő ruháim, modern telefonom, de ez mára a múlt, és ettől jobbnak érzem magam. De mint a 'hatalom', ez is felelőséggel jár: segítenem kellene anyámnak a lakás fenntartásában, és ezt néha meg is teszem, de nem keresek annyit, hogy ebből rendszer legyen, és ha magamra nem gondolok, én tönkre megyek. Ugyan a munkahelyemen nincsenek piszkálódó diákok, de életunt, morgolodó nénik igen. Ez sem egy olyan közeg, ami segíthetne elmulasztani a bánatom. 

Az öcsém az utóbbi években rákapott a verekedésre, és nem egyszer lettem áldozatává. Lelkileg ez is megemésztett. Anya semmit sem tudott vagy mert tenni, így a bántalmazasok is elfogadható dolognak számítottak itthon, úgymond megoldásnak egy-egy vita során. Eddig pár zuzódáson és törött szemüvegen kívül semmi külső nyoma nem látszódott egyikünkön sem, a mai napon öcsém heves indulata csúfos véget ért: fiatalabb nővéremen monokli, törött asztalok, krokodilkönnyek és indulatos kiabálások. Undorodom az öcsém jellemtelen viselkedésétől, és felnézek a nővérem erős termeszetére – anyut viszont meggyötörte gyermekei gusztustalan viselkedése, és csak a bűntudat marja. Mindenesetre a mai napon lelkek törtek össze, legalabbis az enyém annyira, hogy most végre megírtam, mi bánt, és képes vagyok elfogadni, hogy igenis segítségre van szükségem.

Egyes traumákkor szívverésem mintha felgyorsulna, érzem, ahogy erősen kalapál, olyan, mintha figyelmeztetne, hogy rossz fog történni, majd kezdődik a kínos, erős izzadás, néha még enyhe remegés vagy hidegrázás is kíséri. Talán csak figyelemre van szüksegem, de a környezetemtől nem kapom meg. Előrébb szeretnék jutni végre, ki a sötétből, és megtalálni önmagam. Saját versemmel búcsúzom...

'Kezem nyújtanam, de elvész a homályban, Sikoltani túlon túl késő, A történelem íródik nap mint nap, Olvasó leszel vagy véső?'"

Személyes jóbarátok? Inspiráló környezet!

Nagy előrelépés a fejlődésünkben, ha észrevesszük, hogy segítségre van szükségünk – az embergyűlölet, az önvád és a depresszió viszont még a legjobb szándékú embert is elválaszhatja attól, hogy segítséget kapjon a környezetétől. Igen, rendkívül fontos, hogy olyan emberekkel vegyük körül magunkat, akik inspirálnak minket – ugyanakkor a barátok hiánya nem lehet kifogás arra, hogy nem sikerül egyenesbe kerülni. Nemrég olvastam egy érdekes hasonlatot: „A barátok olyanok, mint az oxigén: mindannyiunknak szükségünk van barátságra az élethez. Sokan közülünk viszont annyira félnek attól, hogy levegő nélkül maradjanak, hogy oxigénmaszkot hordanak és teljesen függővé válnak a külső befolyások támogatásától.“ Az igazság az, hogy a barátfüggőség és az elszigetelődés egyformán kártékonyak: a középutat kell választanunk és a saját két lábunkon állva haladni a saját úton, bízva abban, hogy a támogató jó barátok, akikkel inspirálhatjuk egymást, egy ponton csatlakoznak hozzánk. Éppen ezért olyan fontos, hogy találjunk egy olyan közösséget, amely támogatja a lelki, szellemi és materiális gazdagodásunkat. A kabbala tanárom azt szokta mondani: olyan erősek vagyunk, mint amilyen a környezetünk. A legjobb magnak is egészséges talajra és megfelelő táplálásra van szüksége. Ezek nélkül még a legjobb minőségű magból sem lesz olyan virágzó, gyümölcsöző fa, amilyen egyébként lehetne. Egy közösség – legyen az egy spirituális közeg, egy csoportterápia vagy egyszerűen csak egy hobbiszakkör – erőt ad a céltudatos élethez, a hőn áhított, igazi barátok pedig idővel maguktól megérkeznek egy szeretetteljes, kreatív, őszinte kötegben. 

Hálaadás – minden nap

Ahhoz, hogy bárki céltudatos legyen, nagyjából tudnia kell, merre tart. Milyen gyakran mondogatjuk vagy gondoljuk: harmincéves koromra menő munkám lesz, negyvenévesen szerető család vesz majd körül, hatvanévesen pedig hátradőlök és élvezem a munkám gyümölcsét. Az igazság viszont az, hogy az áhított célok megvalósulásáig sem élhetünk úgy minden egyes napot, hogy az egyetlen motivációnk a túlélés. Az emberek nagy része szó szerint félreteszi az életét, mert csak az köti le, hogy utolérje magát és nyalogassa a sebeit, közben pedig évtizedes álmokat kerget – de csak fejben. Ez a fajta tudatosság (a holnapért élek) már önmagában hatalmas teher, hiszen olyasmiért küzdünk, amely vagy megtörténik, vagy nem. A célok felé úgy is lehet haladni, hogy közben minden pillanatban megbecsüljük és örömmel éljük azt az életet, amely épp nekünk jutott. Nem holnap, nem jövőre, nem tíz év múlva – hanem most. Ehhez pedig a konkrét célok mellett arra is szükség van, hogy valaki képes legyen hálásnak lenni azért, hogy hall a füleivel, lát a szemeivel, friss levegőt lélegezhet, és a lábai oda viszik, ahová menni akar – ha azt akarja, akkor a kanapéra tévét nézni, ha pedig azt, akkor a céljai felé. Az öngyilkosság viszont nem tartozhat sem a célok, sem a megoldási eszközök közé. Senki se dobja el magátol a lehetőséget arra, hogy holnap tiszta lappal indíthasson - mert erre mindannyiunknak lehetősége van minen nap minden egyes percében. (Amennyiben mégis rendszeresen megfordul a fejében az öngyilkosság gondolata, kérem ne habozzon, keressen fel egy szakember, kérjen segítséget!)

Senki sem lúzer – csak aki másokat annak nevez

Ha képes vagyok értékelni, amim van, akkor onnantól több időm és energiám lesz átgondolni, mire is vágyom pontosan – az önsajnálat és a depresszió ugyanis rengeteg energiát vesz el a pruduktivitásból. Óriási kísértés visszazuhanni a szomorúságba és kilátástalanságba – mert az az alapállapot, a kényelmes kényelmetlenség, ráadásul panaszkodni a jelenlegi élethelyzetről könnyebb, mint valós célokat megfogalmazni, és lépéseket tenni azok megvalósításáért. Egy ponton pedig fel kell ismerni, hogy a tisztelet, a barátság és a boldogság nem abból fakad, hogy kinek milyen telefonja van – ha pedig valaki emiatt cikiz másokat, annak egészségére, nem lehetett könnyű gyerekkora. Soha nem jön el az a nap, amikor úgy érzem majd: mindenkinek megfelelek, és nem is célom harcolni érte. Fiatal felnőttként nagyon nehéz kitapaszalni ezt, de minden tizenévesnek meg kell tanulnia: lehetsz önmagad akkor is, ha más vagy, mint a többiek. Fedezd fel, mi érdekel. Kik azok a festők, írók, filmkészítők, gondolkodók, akik inspirálnak. Milyen a saját, személyes ízlésed – elvonatkoztatva attól, épp mi a menő. Milyen zene tetszik? Milyen ideológiák mellett állsz ki? Hogyan gondolkodsz szociális kérdéseket illetően? Ezekre mind jogod van saját választ formálni, és ha bizonyos esetekben ez eltér a megszokottól, az legyen a legnagyobb bajod – a világnak mindig szüksége lesz lázadókra.

Boldogság a láthatáron

Bár természetesen lehet az irány a hírnév, a gazdagság vagy egy szép Ferrari – de mindig érdemes észbentartani, hogy csak akkor tettünk le valamit az asztalra, ha az életünkkel sikerült pozitív változást hozunk mások életébe. A Kabbala Központban azt tanuljuk, hogy a pénz, a pozíció és a tisztelet olyan eszközök, amelyek segíthetnek nekünk ebben a küldetésben, de ezek nem lehetnek a kitűzött céljaink, mert önmagukban nincs energiájuk. Spirituális értelemben ebben a mi fizikai világunkban minden mulandó – kivéve az energia, amely abból születik, hogy mások életét jobbá, a világot pedig egy mindnanyiunk számára jobb, igazságosabb, szeretetteljesebb hellyé tesszük. Yehuda Berg, a Valódi gazdagság című könyv szerzője írja: „Az álommunkánk, a lelki társunk, a tökéletes otthonunk – de az igazság az, hogy nem tudhatjuk, mindez boldoggá tenne-e minket. Mi több: a tapasztalat azt mutatja, hogy ha elérünk valamit, amire vágyakoztunk, az nem jelent feltétlen boldogságot. Hányszor fordult elő, hogy nagyon vágyakoztunk valamire, aztán miután megkaptuk, épp olyan elégedetlenek voltunk, mint korábban? Hányszor valósítottuk meg az álmunkat, és fedeztük fel, hogy igazából nem is ezt akartuk? Futunk a karrier, a szép ruhák, a menő fogyókúrák után, és keressük a módját, hogy mindent megkaphassunk. Ami valódi boldogságot hoz, az sosem az, amitől ezt elvárnánk.” A szerző szerint minél elfoglaltabbak vagyunk azzal, hogy kergetjük a boldogságot, annál több alkalmat szalasztunk el, észre sem véve, hogy a sors ebben a szent pillanatban is felajánlja nekünk a boldogság lehetőségét. Fontos, hogy legyenek céljaink és vágyaink, de az is nagyon fontos, hogy nyitottak legyünk a lehetőségekre. Ha egyszerűen csak haladunk az utunkon, mindent megkaphatunk, amit nekünk szántak.

Az agressziót nem szabad tolerálni

Tóth-Horváth Gábor pszichológus arra figyelmeztet: 18 évesen a fent felsorolt helyzeteket senki ne kezelje véglegesként, hiszen minden napról napra változik. „Inkább tekintsd megoldandó feladatoknak, amikért bizony tenni kell. Ha pedig úgy érzed, egyedül nem vagy képes rá, kérj segítséget – legyen szó terápiáról vagy mély beszélgetésekről a családtagokkal és barátokkal" –mondja a pszichológus, aki szerint az elromlott kapcsolatok is újraépíthetőek, ráadásul bármikor szert lehet tenni új ismerősökre, barátokra, ha kellően nyitott, fogékony az ember. Ami a családi verekedéseket illeti: visszaütni nem érdemes. Le kell ülni a tesóval és megkérdezni, miért agresszív. „Ha pedig továbbra is vadállatként viselkedik, az anya pedig valóban nem tesz semmit, sürgősen el kell kezdeni saját életet építeni, akár másik városban vagy másik országban. Senkinek sem kötelessége eltűrni, hogy a családja destruktívan beleavatkozzon a felnőtt életébe – ahhoz viszont valóban komoly lelki erő, önbizalom és céltudatosság kell, hogy valaki felálljon és útnak induljon. Van, akinek sikerült – és van aki elveszett. És persze lehet maradni kötelességtudatból is – de ebben az esetben ahhoz kell lelkileg erősnek lenni, hogy ha tényleg eldurvul a helyzet, akkor családsegítők, szociális munkások, vagy akár a rendőrség segítségével meg tudd akadályozni, hogy az öcséd agyonverje a nővéredet és téged. Ehhez itt kapsz segítséget. Igen, igazad van. Felnőttnek lenni valóban súlyos felelősséggel jár. De szerencsére a szabad döntéshez való joggal is."

Ha úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy a 06 80 820 111-es telefonszámot!