Hogy lehet megakadályozni, hogy halálra egyem magam?

Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!

Elkeseredett olvasónk jelentős túlsúllyal, falásrohamokkal, szégyennel és lelkiismeret-furdalással küzd, néhány hónap alatt 20 kilókat is képes fogyni-hízni. Megoldást keres. A pszichológus válaszol.

A túlsúlyos emberekkel gyakran vagyunk előítéletesek. Hajlamosak vagyunk gyengének, lustának, igénytelennek tartani őket, és azt hinni: a plusz kilókat kizárólag annak köszönhetik, hogy nem figyelnek oda önmagukra, nem érdekli őket a testük, és nem is tudnak eleget arról, hogyan kellene egészségesen élni. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy kizárólag a látható, megfogható a negatív tulajdonságaik felelősek a sorsukért. Ebben azonban tévedünk. Olvasónk (nevezzük Annának) évek óta küzd a túlsúlyával, és pontosan tudja, mit kellene tennie, de egyszerűen képtelen rá.

20 kilókat tudok fogyni-hízni néhány hónap alatt

„Sziasztok, szükségem lenne valami mentőövre egy-két jótanács formájában, mert elkeserítő az, amit megélek nap mint nap, és a tehetetlenség érzése. Múlt héten a mérlegem elérte a 100 kg-ot, és úgy érzem, 44 évesen, 163 centivel ez már majdnem a világ vége. Ezt a közel félmázsányi túlsúlyt kemény munkával, évekig tartó fogyókúrázással értem el! És nem viccelek. 20 kilókat vagyok képes fogyni-hízni néhány hónap alatt, az elmúlt 5 évben a 60 és a 90 kg között ingáztam le-föl, mostanság már csak arra koncentráltam, hogy valahogy 100 alatt maradjak, de hát nem sikerült.
Én vagyok az a talán nem tipikus nő, aki nem azért hízik, mert nem tudja, mit kellene és mit nem kellene ennie... közel húszévnyi tapasztalatot gyűjtöttem a táplálkozás és a fogyás témájában, megkockáztatom, lassan szakértővé válok abban, hogy hogyan lehet sikeresen és mégis egészségesen fogyni, és számtalanszor bizonyítottam is ezt a tudást 20-25 kiló fogyásokkal. 
Az én problémám nem azzal van, hogy mit és hogyan kellene csinálni. Az én problémám az, hogy sokszor képtelen vagyok azt tenni, amiről tudom, hogy helyes lenne. Kialakult bennem egyfajta függőség az étellel kapcsolatban – bizonyos, érzelmileg megterhelő helyzetekben falási rohamok törnek rám, és ész nélkül tömöm a számba azokat az ételeket, amik valamilyen torz módon megnyugvást jelentenek, de olyan mennyiségben, hogy rosszul leszek tőle. 
Egyfajta ellenállhatatlan 'éhséget' érzek, amit nem csillapít az étel, mert nem valódi éhség, és kétségbeesve eszek, hogy elmúljon az érzés, de nem múlik el, csak egyszerre azon kapom magam, hogy már rosszul vagyok és annyira tele vagyok, hogy szinte mozdulni sem tudok, és akkor abbahagyom. Utána iszonyatos lelkiismeret-furdalást érzek, és megfogadom, hogy soha többet... ami kitart a következő 'helyzetig'. Sajnos, elég sok volt a stressz az életemben mostanában, és hiába fogadkozom, amikor jön az a feszültség, vagy lehengereltség érzés, megváltoznak a fejemben a gondolatok, és normális állapotomban hiába tudom, hogy ezt nem szabadna, ebben az állapotban konkrétan teljesen mindegy, hogy mit tudok, egyszerűen maga az állapot felülírja a racionális döntésemet. Így aztán hetente egyszer-kétszer tönkreteszem mindazt a munkát, amit egyébként abba fektetek, hogy megoldjam a súlyproblémát. 
Néha már teljesen kétségbeesettnek érzem magam, mert nem tudom, hogyan lehet kezelni ezt, hogyan érhetném el, hogy ezek a reakciók ne törjenek így rám, vagy hogy ellen tudjak állni nekik – mondhatná valaki, hogy ez akaraterő kérdése, de NEM, mert a probléma éppen az, hogy fel sem merül ilyenkor bennem az, hogy rosszat teszek. Automatizmus zajlik, úgy érzem. Akaraterőről akkor lehet beszélni, amikor az ember TUDJA, hogy nem szabad, mégis csinálja, és közben próbálná megállítani magát. Az én elmém átmegy rajtam, mint az úthenger, ezekben az állapotokban olyan, mintha én ott sem lennék – csak utólag szembesülök azzal, hogy megint megtettem. 
Csak én vagyok ezzel így, vagy vannak hozzám hasonló emberek, akik azért nem tudnak lefogyni és szépek lenni, mert kényszeresen enniük 'kell'? És mit lehet ezzel kezdeni? Hogy lehet megakadályozni, hogy az ember az évek során halálra egye magát? Szégyellem, hogy 100 kilós vagyok, én is szeretnék vékony, sportos, szerethető kinézetű ember lenni. Ha van erre megoldás, kérlek adjatok tanácsot!"

A falászavar nem akaratgyengeség

Anna leveléből kiderül: nála nemcsak arról van szó, hogy túlsúlyos, hogy túleszi magát, hanem arról is, hogy bizonyos időközönként kontrollálhatatlan falásrohamok törnek rá, hogy keményen diétázik, amit aztán megszeg, és ez befolyásolja az önértékelését, az önmagáról kialakított képét. Időt, energiát fektet abba, hogy megpróbálja kontrollálni a testét, de egyszerre kicsúszik a kezéből az irányítás, jön a falásroham, és ilyenkor a szokásosnál gyorsabban, többet eszik, ráadásul olyan dolgokat, amiket nem szabadna, egészen addig, amíg teljesen tele nem lesz. Aztán jön a kényelmetlen telítettség, a szégyenkezés, a bűntudat érzése. Ez alapján úgy tűnik, Anna falászavarban szenved, ami a nemzetközi pszichológiai, pszichiátriai munkában ismert és használt diagnosztikai kategória, az evészavarok egyik válfaja. 

Ahogy Anna a levelében is leírja, olyan ez, mint egy függőség. Az étel uralja az ember gondolatait (akkor is, ha enni akar, akkor is, ha diétázik és akkor is, amikor éppen mardossa a bűntudat), irányítja a viselkedését, meghatározza az érzelmeit önmaga és mások felé: behálózza az egész életét. Amikor az embernek éppen falásrohama van, nem működik a tudata, kikapcsol a kontroll, és csak a vágy, a sóvárgás irányítja a viselkedését. Arra vágyik, hogy megszabaduljon valamitől, hogy elnyomja a rosszat, hogy valami jót kapjon helyette, hogy jobban legyen. A falásrohamok idején pedig valószínűleg jobban is érzi magát, a kellemetlen következmények csak a roham után töltik el. 

A levélből az derül ki, hogy Anna nemcsak azzal van tisztában, hogy ez egy függőség, hanem azzal is, hogy a falással a negatív érzelmeit próbálja elnyomni. Az ételt, az evést tehát arra használja, hogy megküzdjön az életben adódó nehézségekkel. Mind hajlamosak vagyunk arra, hogy az életünkben felbukkanó problémákra hasonló módon reagáljunk, mindannyiunknak vannak bevett megküzdési módjai. Ennek a gyökerei mélyek, de minél többet alkalmazzuk ezeket, annál inkább szokássá válnak, beépülnek az ember személyiségébe, életébe, és annál nehezebb megszabadulni tőlük. Egy falászavarban szenvedő esetében ráadásul mindeközben még a folyamatos fogyókúrák, az azokban megélt kudarcok is kínozzák mind a testet, mind a lelket, és hozzájárulnak az önbizalomhiány, a magányosság, a szorongás érzésének állandósulásához. Ezek az érzések pedig csak még jobban elszigetelik az embert a szeretteitől a környezetétől, és arra sarkallják, hogy egyedül igyekezzen megoldani a helyzetét, egyedül küzdje le a falásrohamokat. Ez azonban átkozottul nehéz.  

Hogy le lehet-e egyáltalán? Dr. Lukács Liza, az Ágytól, asztaltól… - Evészvarok és párkapcsolati problémák című könyv szerzője a honalapján így válaszol erre a kérdésre: „Ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit emailben kapok. Ilyenkor mindig felmerül bennem az a viszont kérdés, hogy a kérdező vajon komolyan gondolja-e, hogy létezik néhány biztos előrántható recept a falásroham elkerülésére? Kezdjük ott, hogy a receptkönyvszerű tanácsok hatásossága elve megkérdőjelezhető a pszichológiában az emberi sokféleség miatt. A másik dolog, hogy a falásroham már maga egy komplex jelenség. Lehet egyszerre biológiai, pszichológiai oka, sõt szociális minták, rossz szokások is szerepet játszhatnak benne egyszerre, egymással olyan kölcsönhatásban, ami a személyiség 'konyhájában' jön létre. Tehát ez kb. olyan, mint amikor van egy turmixgéped és pakolod bele az összetevőket, összeturmixolod, kész az elegy. És a végén nem csak azt kérdezik tőled, hogy: 'és ebben mi van?' Hanem azt is kérnék, hogy 'akkor ezt most válogasd ki!' Mielőtt bárki félreértené: a falásrohamok elmúlhatnak. Sőt – tapasztalatom szerint – hamarabb, mint azt az érintett személy gondolja. Hányszor hallottam már, hogy 'el nem tudom képzelni, hogy valaha ne egy egész tányér süteményt egyek meg, csak egy szeletet' – és aztán mégis sikerül. A titok az, hogy célirányosan kell megkeresni az 'összetevőket'. De ez egy nagyon egyéni folyamat! A személy jelene (mennyire 'erős', rugalmas, okos), múltja (milyen mintái, tapasztalatai vannak, mennyire hajlékony a személyisége) és jövője (itt most értsd: motivációja, a változásra való képessége) mind befolyásolják. A legfőbb tanácsom és talán az egyetlen, amit személytelenül felelősséggel adhatok falásroham témakörben, hogy NE LEKÜZDENI akard, hanem ÉRTSD MEG, FEJTSD MEG!”

Megfejteni, segíteni rajta viszont kell. Nemcsak a lelki, de a testi egészség szempontjából is. Tudjuk jól, hogy a túlsúly az életminőségünkre és életünkre is egyaránt veszélyt jelent, hiszen számos betegségre hajlamosít a cukorbetegségtől a magas vérnyomáson át a szív- és veseproblémákig. De mit tehet önmagáért Anna?

A pszichológus válasza: önkínzás helyett terápia

Kedves Anna!

Bármennyire is szeretnék, nem tudok olyan tanácsokkal szolgálni, amelyek így a távolból, ismeretlenül megkönnyítenék az életét. Egyetlen dolgot mondhatok: keressen fel egy szakembert. Az ön problémája ugyanis nehéz és súlyos. Leveléből nem derül ki, hogy a falásrohamai, a túlsúlya hátterében mi áll. Elképzelhető, hogy ez csak egy tünet, egyfajta öngyógyítás, egy reakció más, mélyen meghúzódó problémára, amit leginkább szakember segítségével fejthet meg. 

Leveléből egyértelműen látszik, hogy odafigyel, hogy magyarázatokat keres és talál saját viselkedésére. Felismeri, hogy az evéssel kapcsolatban egyfajta függőséget alakított ki, felismeri, hogy a stresszhelyzetekre, a negatív érzelmekre reagál falásokkal. Megvan önben az önreflexió képessége, törekszik az önismeretre, és ez jó. Nagyon jó. Ez jelenti azt, hogy ott van önben a a lehetőség arra, hogy legyőzze a problémáját, de ehhez segítségre van szüksége. A legmélyebb okokat, a valódi problémákat ugyanis a legtöbbször nem találjuk meg egyedül, vakok vagyunk rá. 

Egy olyan szakembert érdemes felkeresni, aki valóban ért az evészavarokhoz, akinek szakmai tapasztalata, múltja van ezen a területen. Ne elégedjen meg egy átlag pszichológussal, aki a több tucat általa kezelhetőnek tartott probléma közé beilleszti az evészavart is. Ez szakmailag egy nehéz terület. Egy pszichoterapeutaként tevékenykedő klinikai szakpszichológus tanárnőm (aki legalább 15 év pszichológiai képzésben vett részt és több évtizedes szakmai tapasztalattal bír) elmondta, hogy nem szokott evészavaros klienseket fogadni, mert ő egyszerűen nem elég képzett a témában. Akad azonban olyan, aki az. A SOTE Klinikai Pszichológiai Tanszékén például vannak ilyen szakemberek, és félévente indulnak is terápiás csoportok, őket mindenképpen érdemes lenne felkeresnie a problémájával. 

Addig is azt javasolhatom, hogy ne bántsa, ne ostorozza, ne kínozza magát bűntudattal. Nem azért nem tud úrrá lenni a problémáján, mert ön rossz vagy alkalmatlan, hanem azért, mert még nincs meg a megoldás kulcsa. Azt írja a levelében, hogy szeretne szerethető testet, szeretne szerethető lenni. Ehhez azonban először önnek kell szeretnie magát, a szeretet pedig nem kínoz. A jó szakember ebben is segít majd.