Az arab kultúrkör és a homoszexualitás cseppet sem idegenek egymásnak – elég, ha az ottomán birodalom gőzfürdőire gondolunk, amelyek közül rengetegben Törökországtól Libanonon át Egyiptomig a mai napig zajlik a móka nap mint nap. Ám ezek a férfiak gyakran házas emberek, akik nem is álmodnának róla, hogy az életüket férfival kössék össze, mi több homoszexuálisnak sem vallják magukat – már csak azért sem, mert az egyre erősödő iszlám radikalizmussal nem merik felvenni a harcot. Ezzel szemben Izraelben, Tel Avivban még az arab közönség számára rendezett gay partisorozat sem jelent újdonságot: a város egyik legkedveltebb melegbárja, a Shpagat rendszeresen szerepeltet nemzetközi szinten elismert arab zenei csillagokat Fahel – azaz bika – nevű bulisorozatán. Ám a városközpont menő bárja inkább az egyébként is liberális családban felnőtt arabokat vonzza, illetve az izraelieket (szefárd zsidókat), akiknek családja Marokkóból, Iránból, Tunéziából, vagy más arab országokból érkezett. Pedig a palesztin területek melegjeinek is kijárna a mulatságból, nem igaz?
Szivárványhíd Tel Avivba
Izrael határain kívül nyiltan és büszkén melegnek lenni a közel-keleten meglehetősen merész vállalkozás. Aki követi a nemzetközi híreket, hallhatott róla, hogy az elmúlt évek során számos afrikai ország lakosai emelték fel a hangjukat a férfirabszolga-kereskedelem ellen: az Öböl-menti országok gazdagjai előszeretettel hozatnak maguknak srácokat Afrikából, akik egy jobb élet reményében önként utaznak el. Mindeközben a térség majd' minden országában tűzzel-vassal kergetik a „büszke melegeket”: Bejrútban és Kairóban egyaránt szervezetten zajlik a „gay-vadászat” a tradicionális gőzfürdőkben, Irán miniszterelnöke pedig nemrég a brit televízióban jelentette ki: „a mi országunkban azért nincs szükség melegjogi törvényekre, mert számunkra a homoszexualitás ismeretlen fogalom”. A félhivatalosan működő, muzulmán országok LMBTQ közösségeit támogató szervezetek tehetetlenek, és bár Izrael – amely Szíriával, Libanonnal, Jordániával és Egyiptommal is határos – a világ legprogresszívabb melegjogi törvényeinek országa, a környező országok homoszexuális arabjai sokan álmodni sem mernek a határ átlépéséről. Egyesek az országaink kormányai közötti feszültség kapcsán, mások az ismeretlentől való félelem miatt, megint mások pedig attól félnek, hogy soha többé nem akaródzna hazamenni.
Tel Aviv ugyanis nem csak LMBT, de toleranciafőváros is: két kezemen nem tudnám összeszámolni, hány keresztény és muzulmán arabot ismerek, akik itt, a Fehér Városban találták meg önmagukat – és sokan a másik felüket is, nem egyszer akár zsidó srác személyében. És bár az ő történeteik sem egyformák – van, aki palesztinnak, van, aki izraeli arabnak vallja magát, akad aki otthon azt tanulta, hogy minden zsidó muzulmán gyerekek vérét issza reggelire, mások pedig megmentőikként gondolnak Izraelre, az országra ahol melegként nem kell színlelniük – havonta egyszer több százan gyűlnek össze, hogy Tel Aviv hipszter-negyedében, Florentinben együtt felejtsék el a családi, kulturális és politikai konfliktusokat... egy „palesztin gay partin”.
Csak a Hamász meg ne tudja
A nem mindennapi buli este hatkor kezdődik, és mire tizenegyet üt az óra, már vége is – hiszen a palesztin területekről érkező srácoknak haza kell jutniuk mielőtt megvirrad. Az eseményre egy barátomon keresztül kaptam meghívót a Facebook oldalamon, és nem is volt kérdés számomra, hogy nyitott szívű, a sokféle és sokszínű, komplex igzság iránt érdeklődő emberként ott a helyem. Bár keresztény kultúrkörben nőttem fel, buddhista neveltetésben részesültem, a férjem pedig egy izraeli zsidó, kabbala tanulóként mindig fontosnak tartottam észben tartani, hogy ha sok mindenben nem is értünk egyet, mindannyian szeretetre vágyunk, és arra, hogy ezt megoszthassuk másokkal. És hogy azok, akiknek szeretetet adunk, és akiktől szeretetet kapunk, honnan származnak vagy milyen vallást gyakorolnak, egyáltalán nem számít. Ezt támasztja alá az is, hogy a buliba megérkezve egy izraeli biztonságí őr fogadta az érkezőket, ha pedig valaki látványosan nem arab volt – mint mondjuk én a kék szememmel és szőke loboncommal –, azt készségesen a bárhoz vezette, hogy megkímélje őt az esetleges kellemetlen meglepetésektől. Az első arak – a híres közel-keleti ánizs pálinka – után úgyis szertefoszlik minden feszültség: a különbségek eltűnnek, és csak a fergeteges hangulat marad.
A színpadot a legbátrabbak foglalják el: a női ruhába öltözött vendégek, akik tradícionális arab és mai dance zenét merészen magukba olvasztó slágerekre rázzák. Közvetlen mellettem hat-hét félmeztelen pasi körtáncol kézenfogva. Akad köztük kitetovált, kigyúrt arab fickó, de pocakos, szőrös maci is, és mind önfeledten ropják, időnként látványos szökkenésekkel tarkítva szokatlan koreográfiát. A férjemmel hamar azon kaptuk magunkat, hogy arról beszélgetünk: milyen szürreális belegondolni, hogy külső szemlélőként milyen gyakran megengedjük magunknak az ítélkezést mi, emberek. Gyakran minden arabot, zsidót, cigányt, amerikait, keresztényt, jobbost és balost egy kalap alá veszünk, miközben az előttem táncoló srácok között például nyilván akad olyan is, aki büszke izraeli arab, sőt, az izraeli seregben is örömmel szolgál, ugyanakkor olyan is, aki egyenesen megtagadja Izrael létezését, és a cionizmust a nácizmushoz hasonlítja. Épp úgy, ahogy az izraeliek között is akad, aki elfogadhatatlannak tartja, ha a gyermeke egy nem-zsidóval randizik, és olyan is, aki viszont minden esélyegyenlőség-tüntetésen jelen van.
Rózsaszín közel-kelet
Az ajtón kilépve azon merengtem: vajon hogyan fér össze a parti szervezői számára a BDS mozgalom – azaz Izrael bojkottja – és az, hogy ez a térség egyetlen olyan városa, ahol kora éjszaka forrónaciban bóklászhatnak az utcán részegen, a járókelők szeme se rebben. Az AlQaws szervezet – amely a bulit tető alá hozta – rendszeresen publikál írásokat arról, hogy Izrael számára a melegbarát imázs afféle „pinkwashing”: szerintük így igyekszik a kormány kétségbeesetten kompenzálni, hogy zsidó államként nem kínál egyenlő jogokat a palesztinoknak. Ám hazafelé sétálva egy huszovés (leginkább Rihannára hasonlító) fiútól megtudtuk: az apja úgy megverte, mikor megtudta, hogy meleg, hogy két hétig volt kómában. Tel Avivba szökött, ahol hetekig az utcán aludt, míg munkát kapott egy szusibárban, ma pedig konyhafőnök egy felkapott vegán étteremben. „Szerintem nevetséges, hogy meleg arabok kardoskodnak Palesztina mellett, miközben tudják, hogy ha a Gázában élő rokonaik rendelkeznének az ország törvényei felett, állandó életveszélyben élnének” – magyarázta. Egy másik fiúval szóbaelegyedve kiderült: sokan inkább kihagynák önmaguk felcímkézését: „Én nem vagyok se palesztin, se izraeli – liberálisan gondolkodó arab vagyok, és nem gyakorlok semmilyen vallást” – szögezte le.
És azt hiszem, ez lenne a közel-keleti béke kulcsa: bár nyilvánvalóan hozzánk tartozik mindaz, amit magunkkal hoztunk a családunktól, amiket megtartottunk az őseink tradíciói közül, ám amíg az identitásunkat elsősorban a minket körülvevő határok és az azokon belül épp aktuális vallási többség határozza meg, soha nem fogunk tudni közelebb kerülni egymáshoz. Amit viszont gyönyörű volt látni, ahogy ezen az éjszakán Tel Avivban, hogy a sok rémhír, és előítélet ellenére ezek a srácok ide mernek jönni, és garantáltan visszatérnek jövő hónapban is – vélhetően még több „tilosban járó” baráttal.
Aznap éjjel az Ezeregyéjszaka meséinek cenzúrázatlan változatával álmodtam, amikor másnap reggel felébresztett a közeli mecset müezzinjének éneke, egészen új színben láttam a közel-keletet. Leginkább rózsaszínben.
